Olyan bolond gyanú van elterjedve Csoltón, Majornokon, Bodokon, hogy
az öreg Filcsik híres bundája csak képzeletbeli; beszél róla, kérkedik
vele, fölteszi, de tulajdonképpen nincs bundája, s talán nem is volt
soha.
Márpedig volt. A gózoniak (mert a Bágyon túlról költözött mihozzánk)
nagyon jól emlékeznek rá, kivált az öregebbek.
Hosszú, sárga alkotás volt az, széles fekete báránybőr gallérral,
melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstül, bojtnak, s
két szép ezüstcsat tartja össze. A bunda két alsó csücskén egy-egy
zöld tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak valának
láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig Miskolc városa számtalan
házával és valamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott áll
az egyik tornyon.
Igazi remekmű ez, melynél nem kímélt sem fáradságot, sem anyagot a
szűcs.
De nem is a gózoni Mócsik csinálta azt, hanem a leghíresebb szűcs
egész Miskolc városában. Még ha félrőfnyit hajt is föl Filcsik,
gombokra szedve alul, akkor is a földet söpri a világ e kilencedik
csodája. Egyszóval ehhez a bundához képest még a muszka császáré is
csak vattás lajbi.
De bármilyen nevezetes ruhadarab is, s akármit büszkélkedett vele
Filcsik István, azért az idő vasfoga előtt mégsem volt respektusa.
Az csak olyan gorombán bánt azzal is, mintha a nótáriusék jurista
fiának téli bekecse lett volna. A hímzés színtelen, foszladozott, a
sárga alapbőr pedig piszkos, zsíros. A molyok is megtették a magukét,
kivált a bélésben és gallérban okozva botrányos kárt.
De Filcsik, mint a szerelmes férj, ki észre nem veszi, felesége arcán
a rózsák hogy fogynak, pedig ő maga tépdeli... nem vett tudomást e
szomorú átalakulásról; ő mindig a régi bundát látta az ócskában, s
rendes szójárása: "Fölteszem a bundámat", sohasem veszített kevély
jellegéből körömnyit sem.
Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télen-nyáron, hogy ha a
kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa.
No, az igaz, hogy nem valami sokat ült annál a kaptafánál. Hiszen
azért csúfolták az "Isten csizmadiájának", mert tulajdonképpen nem
volt más kuncsaftja, csak maga az Úristen.
Lusta volt az öreg. Ha néha megvarrta is valakinek a kívánt csizmát,
szinte kegyelemképpen tette azt is. Nemigen háborgatták hát a
megrendelések, mert még ezenfelül gorombáskodott is az emberekkel:
"Mire való a parasztnak a csizma? Járjanak kendtek mezítláb!"
Mogorva, rideg ember volt; nem szeretett az a világon senkit, semmit,
azon a bundán kívül.
Hát 'iszen nem lehet égbekiáltóbb kegyetlenség, mint amit a saját
egyetlen gyermekével tett: a Terkával.
Pedig mi volt a vétke? Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta
erőltetni. Egy cserépbe ültetni a rezedavirágot a csalánnal.
Nem csoda, ha elbúsulta magát, ha elfacsarodott a szíve, elszédült a
feje, félrelépett a lába. Elment, megszökött a fiatal szolgabíróval.
Nagy hiba volt, de hát fiatalság, bolondság. Az egész világ követ
dobhatott volna rá, csak éppen az apja nem.
Azóta még komorabb, vadabb lett az öreg, s mikor egy idő múlva, bűnbánó
arccal hazajött a Terka látogatóba, hogy szüleit kiengesztelje, az
öreg Filcsik elfordult: "nem ismeri a kisasszonyt", leakasztotta a
bundáját a szögről, s úgy elment hazulról, hogy vissza sem jött addig,
míg el nem ment a lánya.
Azután már nem mert hazajönni soha többé a szegény Terka. Mindössze
egyszer látta még az apját, mikor a falun keresztülkocsizott a
szolgabíróval. Filcsik éppen a Patyolat-inghez ballagott, ahogy a
kocsiról utána kiáltott: "Apám, édesapám!"
Az öreg fölnézett, lekapta nagy alázattal a süvegét, aztán odább ment
szó nélkül. Bizony kő van az öregembernek a szíve helyén.
Ahány majornoki ember a szolgabírónál megfordult, az mind nem győzte
elbeszélni, hogy milyen jó dolga van Filcsik Terkának: akár ő lenne
a nagyságos asszony. Biz' az a lelkem egészen eltanulta az úri módot.
Azután micsoda becsülete van azóta a falunak! A majornokiak igazsága
bezzeg lenyomja most a többi faluét. Meg azután azt is elmondták
az öregnek, hogy mit izent súgva: látogassa őt meg az ő édesapja,
kocsit küldenek érte, selyemvánkosra ültetik, mézes pálinkát ihatik
éjjel-nappal, megbecsülik, megtisztelik, maga az úr is szívesen cserél
vele parolát, csak jöjjön el minél előbb, mert már a Terka nem mer
elmenni többé.
De hát az öreg Filcsikkel semmire sem lehetett menni.
Pedig ha esze lett volna, nemcsak a saját sorsán segíthet, de a nemes
helység szerencséjét is megalapíthatta volna örökre.
Mert... de köztünk maradjon, ez a Majornok a leghitványabb falu az
egész környéken. Egyrészt, hogy legszegényebb a népe, de kivált mert
nincs egyetlen kövezett útja, hídja, még csak helységháza sincs.
Ami nem is csoda, mert a megyei uraknak még sohasem volt szeretőjük
Majornokon, minélfogva arrafelé építették az országutat, amerre
jártak.
Ott van, teszem azt, a csoltói országút: olyan, mint a palló; a szép
Bitró Erzsébetnek köszönheti a Bágy-mellék, míg a Karancsalja a deli
Vér Jánosné tejszín arcát áldhatja.
Mert hiába, olyan a világ, egy szépasszony arca szebb formát adhat az
egész határnak.
No, ennek a Majornoknak ugyan nem adott.
A megyei vicemérnök, ki mappát csinált a vármegye ábrázatáról,
úgy beszélik a környéken, kihagyta belőle. Sőt a tekintetes megyei
karok és rendek száznyolcvan váltóforintot ígértek volna a szomszéd
Hont vármegyének, ha elvállalja a magáénak; de annak bizony még
ráfizetéssel sem kellett. Majd bizony, őt érje mindaz a csúfság és
szidalom, ami Majornok után háramlik a nemes vármegyére!
Hanem ha Filcsik akarta volna... lett volna Majornokon út, még
tán vörös márványból is... Mindnyájan boldogok lehetnének most. De
visszautasította a szolgabíró úr nemes indulatját. Pedig ugyancsak
ráfért volna egy kis jólét. Az Isten csizmadiája nagyon vékonyan
állt a földi javak dolgában. A múlt hetekben már az ezüstcsat is
lekívánkozott a bundáról a Patyolat-inghez. Ott is van azóta a
Száli szekrényében.
No de nem azért volt az Isten csizmadiája, hogy ez a "kuncsaft"-ja
legnagyobb bajában ne segítse. Egyszer csak jönni kezdtek névtelen
levelek a postán, tíz, húsz, ötven forinttal terhelve. Rendesen valami
régi ismeretlen, hirtelen meggazdagodott adósa küldte meg tartozását,
nagy hálálkodások és köszönet mellett. Mégiscsak sok becsületes ember
van a világon.
Egy ideig hitte, hogy ez bizony megeshetett, ha nem is ővele, de az
apjával, ki szintén István volt. Csak az a csodálatos, honnan adta
kölcsön apja azt a sok pénzt.
S amint gyanúja fölébredt, mindjárt kitalálta a dolog nyitját is.
Egyenként visszaküldte az érkező pénzesleveleket a szolgabírónak.
Hogy mer az Filcsik Istvánnak ajándékot küldeni? Tudja-e, hogy az
ő nagyanyja a híres Becsky famíliából való asszony s a többi.
Nem is jöttek hát pénzeslevelek többé ezután, hanem szomorú híreknek
akadt elég hozója.
A szép Filcsik Terka halálosan megbetegedett. S amiben kedvét lelte
eddig, megvetette a fényt, a pompát, eltolta magától a drága ételeket
és a medicinásüveget, hanem az édesapját kívánta látni. Mégse volt hát
olyan rossz lány az a szegény Terka!
S annyira ment ez a forró kívánsága, hogy végre is maga a szolgabíró
volt kénytelen eljönni az öregért.
- No, öreg, most én magát viszem, ha akar, ha nem. Ne tagadja meg
beteg lányától...
- Nekem nincs leányom!
- Velem jön, punktum.
- Nem lehet, kérem alássan. Nagyon sürgős dolgom van. Nem lehet!
- Tegye meg az én kedvemért! - szólt a főszolgabíró úr nyájasan.
Filcsik sóhajtott. Talán ez volt az első sóhajtása, mióta él.
- Nem jön? Ön megtagadja tehát gyermekét?
- Igenis, kérem alássan.
- Ön a társadalom söpredéke!
- Az bizony nem lehetetlen. Az ilyen magamforma vén csizmadiától
kitelik minden.
Most már szép szóra, ígéretre fogta a fiatalúr, de bizony minden
visszapattant arról a márványszívről, még a fenyegetés is.
- Fogasson el, tekintetes uram, veressen láncra. Akkor aztán megyek,
ha visznek, akárhová.
Bizony végre is a csizmadia nélkül kellett hazamennie annak a hatalmas
úrnak, ki az egész környéknek parancsol.
Hanem hát nem azért volt a hajdúja Suska Mihály, hogy ki ne gondolt
volna valami ügyes haditervet útközben.
- Ösmerem én azt a Filcsiket, tekintetes uram! Úgy jönne utánunk, mint
a malac a kukoricás szakajtó után, ha...
- Beszéljen kend.
- Ha ellopatnánk a bundáját. Mert él-hal ezért a bundáért. Nagyon
különös ember az.
- No hát, lopassa el kend, minél előbb!
'Iszen egyéb sem kellett az öreg kiszolgált obsitosnak, csakhogy őrá
bízzák. A revolúció óta úgyse volt már a kezében ilyen nagy dolog.
Bezzeg akkor... de nem mondja el, mert még el sem hinnék.
A beteg nő nyugtalanul hánykolódott ezalatt selyempárnái között,
megrezzenve, valahányszor kocsizörgést hallott. Félkönyékre
emelkedett, hallgatózva, megsoványodott kezeit fekete, hosszú
hajába mélyesztve, mely körültakarta a fehér hálóköntösét.
Mindennel el van látva, amit szeme-szája kíván, s mégis a
legszegényebb a világon, mert az egészség hiányzik s még valami:
a szeretet.
A szerelem éget csak, őt már elégette, a szeretet melegít, s ő
sohasem fázott még ilyen nagyon.
Semmi sem jó neki; a férfi hangja, kit szeretett, oly kiállhatatlan,
inkább ne is virrasztana mellette, hagyná magára; az ágy kemény, hiába
van selyemből, lágy pehelyből, hiába igazgatják minduntalan a cselédek.
Milyen más lenne most, ha otthon feküdhetnék a szegényes atyai kunyhó
fedele alatt, a búbos kemencénél, a nyitott ablakon ha hallaná, hogy
szólnak vecsernyére a majornoki harangok, s be lenne takarva hidegülő
lába az atyai híres bundával. Erről beszélt, erről álmodott az éjjel,
s íme - reggelre a sors meghallgatta, amikor fölébredt, a szép piros
paplan fölébe oda volt terítve kedves, régi ismerőse, a bunda.
És azok a rózsák, piros tulipánok, amik a gallérját olyan széppé
teszik, Terka halovány arcára másokat vetették. Az utolsó öröm éppen
olyan édes, mint valaha régen az első lehetett.
Suska Mihály hamar váltotta be szavát, s nagyon jól számított.
Mikor Filcsik éjjel hazajött a "Patyolat-ing"-ből, lakását feltörve,
s a bundának hűlt helyét találta. A nagy szög üresen, árván volt,
megfosztva minden ékességétől. Pedig október végét mutatta a
kalendárium. A tél küszöbön várakozott.
Filcsik kétségbeesve, sötét homlokkal, mélyen szemére húzott kalappal
járt-kelt a faluban. Nem evett, nem ivott, és nem beszélt. Ez a csapás
végképp megtörte. Nem mert az emberek szemébe nézni, mert mindenkinek
ajkán ott látta lebegni azt a gúnyos kérdést: "Hát a kegyelmed híres
bundája ugyan hova lett?"
De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága jószág előbb-utóbb
megkerül. Nem veszhet el, aki ellopta, nem használhatja, az egész
vidék tudja, hogy az övé.
Nem is csalatkozott. A hír meghozta, hogy a tettesek csakugyan kézre
kerültek, s a bunda most ott van az igaz hivatalban. Négy nap alatt
átveheti a tulajdonosa, ellenkező esetben elárverezik, mint gazdátlan
tárgyat, a kórház javára.
Nyomban útra kelt a kastélyba. Nem habozott egy percig sem. Hiszen
csak az igaz jussát megy keresni.
A szolgabíró nem tett semmi ellenvetést, beismerte, hogy a bunda
itt van, s némán intett Filcsiknek, hogy jöjjön utána. Sok fényes,
szőnyeges benyílón keresztül vezette a sáros csizmájú Filcsiket, ki
félénken tipegett utána, míg végre egy félig sötét szobába értek.
- Ott van a bundája! - szólt reszkető hangon, egy szögletbe mutatva.
- Vigye el!
Az öreg szemek lassanként szokták meg a homályt. De azért önkéntelenül
is odatalált, ahonnan a halk nyöszörgés hallatszott.
A szolgabíró odalépett, s széthúzta az ágyfüggönyöket. Filcsik
hátratántorodott. Ott feküdt Terka haloványan, mint a letört liliom,
hosszú fekete szempillái lecsukva, lábai a híres tulipános bundával
letakarva.
Szép volt így haldokolva is. Egy a földtől búcsúzó angyal. Vajon hová
siethet? Hiszen az égből már lebukott egyszer!
Lehet, hogy fel sem nyitja többé azokat a bűbájos szemeket, melyek
olyan hamisan tudtak kacsintani, azokat az édes ajkakat, melyeket
olyan gyönyör volt csókolni.
Filcsik némán, mozdulatlanul állott egy percig, mintha gondolkoznék;
azután szilárdan lépett az ágyhoz, és levette a haldoklóról azt a
takarót, mely után az olyan nagyon vágyott. Meglehet, úgy sem lesz rá
szüksége többé. A haldokló angyal még csak meg sem mozdult. Filcsiknek
még csak a keze sem reszketett. Még csak egy utolsó pillantást sem
vetett a szegény leányra. Némán, szótlanul ment ki, mintha nem fájna
neki semmi.
Még arra sem fordult vissza, mikor a szolgabíró borzalommal sziszegett
utána, hogy "pogány".
Ott künn nyakába kanyarította igaz jussát, annak dacára, hogy
esteledett, hazaindult járatlan utakon. Nem akart most emberekkel
találkozni. Talán érezte, hogy ő nem az.
Arcáról nem lehetett leolvasni semmit, úgy látszott, nyugodt.
Talán még némi megelégedés is van rajta, a bunda megkerülése miatt.
Csakugyan kő van ennek az embernek a szíve helyén.
Egy cserjéhez érve, a majornoki hegyszakadéknál (ott, ahol éjente,
mint mondják, a Gélyiné lelke nyargal megriadt lovakon) megbotlott
valamiben a gyalogúton.
Egy koldustarisznya volt, száraz kenyérdarabokkal megrakva. Jól
imádkozhatott a gazdája, holnapra is maradt neki a mindennapi
kenyérből.
De nini, hiszen ott fekszik a tulajdonosa is a fa alatt: egy rongyos
koldusasszony, ölében gyermekével.
Melléjük tette a tarisznyát, és gyufát gyújtott, hogy jobban lássa,
nincsenek-e meghalva?
A mély lélegzet elárulta, hogy édes álomban szunnyad anya és gyermek.
Öldöklő fáradtság altathatta el így. Mert a csípős idő, hideg szél és
a rongyos ruha nem alkalmasak az álomhoz. Csak az alhatik így, aki el
van csigázva. Arcuk, különösen a gyereké, már most is kék a hidegtől,
s parányi tagjai reszketnek, mint a kocsonya.
Filcsik előkereste a pipáját a dolmányzsebéből, megtömte, rágyújtott,
és leült a földre - az alvók mellé.
Nézte, sokáig nézte őket. Jól láthatott. Az ég tele volt csillagokkal.
A csillagok őt nézték, és talán integettek is neki, biztatták.
Egyre lejjebb hajolt az alvókhoz, homlokárul izzadság csurgott, feje
lehanyatlott, a híres bunda lecsúszott válláról. Jó volt az így; olyan
melege van különben is. Aztán sohasem nyomta még így, sohasem volt még
ilyen nehéz az a bunda.
Amint lecsúszott, fölemelte, s hirtelen végigterítette az alvókon.
Azzal felugrott, s lassan, gondolkodva megindult a gyalogúton.
Egyszer megállt, megfordult. Hátha mégiscsak visszamenne érte?
Nem, nem! Mit szólna hozzá az a millió szem az égen?
Most már sietni, majdnem futni kezdett hazafelé.
Az éj csendes volt, de hideg; az öregember pedig bunda nélkül, és
mégsem fázott.
Egy gondolat melegítette ott belül, azon a helyen, hol szíve szokott
lenni más embernek, de ahova neki ahelyett csak egy követ tett - a
közvélemény szerint - a gondviselés.
Azóta nincs meg a bundája. De ő azért mindig csak úgy emlegeti, mintha
megvolna. Fogad rá, henceg vele.
Az emberek tudják már, s ha nem félnének a nagy szájától, csak
nevetnének, de így mindössze nem törődnek vele. Isten, ember elfordult
tőle, mert istentelen rossz keresztény. Ha maholnap meghal a lésza
alatt [*], holló, varjú lesz megsiratója, a temető árka lesz pihenő
ágya.
[*] Meghal a lésza alatt - úgy hal meg, mint egy kivert kutya, a
kerítés alján.
Kicsi a bágyi patak. A keskenyebbé vált ezüstszalag széles homokrámát
kapott, és a csillogó homoknak is, melyet a népregék tündéreinek pici
lábai taposnak, sehol véget nem érő füzesek a kerete.
A bágyi malomban nem tudnak őrölni. Tele van zsákkal az udvar, s
türelmetlen férfiak, asszonyok, Gózonból, Csoltóról, ülik a Bágy
partját a malom környékén, és a vizet várják.
Ha nem jön, tesznek róla. Kocsipál Gyuri, a molnárlegény már Szent
Mihály lovát is ellopta a majornoki temetőből, lévén annak az
elégetése csalhatatlan módja a záporeső kierőszakolásának az égi
hatalmasságoktól.
Legyen is foganatja, mert a zsilipek le vannak ugyan eresztve,
s minden éjszakára gyűjt is annyi vizet a gát, hogy a kereket
megmozgassa, egy-két óráig - de mi az ennyi életnek? Kieszi a
penész az utolsó zsákot, mire sor kerül rá.
Mindenki bosszankodik, csak a molnárné, a gyönyörű Vér Klára jár-kel
mosolyogva az őrlők között, pedig neki van a legnagyobb kárára az
idei szárazság.
Ha így megy, elpusztul a bágyi molnár, kivált, ha sokáig odamarad a
katonaságnál, mert hiába, nagy az árenda is - de meg, csak asszony
az asszony, ha aranypaszománnyal övezi is derekát.
Hanem ezt a véleményt nem hagyja szó nélkül Pillér Mihályné Gózonból.
- Asszonya válogatja biz azt. Igaz-e, Tímár Zsófi. Ámbátor a
molnárnéért magam sem teszem kezemet a tűzbe, mert a veres haj...
hej, az a veres haj... Igaz-e, Zsófi lelkem?
- Nem igaz, Zsuzsi néni! Jó asszony az, ha szép is.
- Látod is te a fekete kendőd alul!
- Itt voltam, mikor férje elment... hogy megsiratta, százszor
megölelte.
- Minden okos asszony úgy viseli a viganóját, húgom, hogy a színes
oldala van kívül. Ej no... hát csak érzékenyen búcsúztak?
- A molnár azt kérdezte Klára asszonytól: "Hű maradsz-e hozzám?"
Vér Klára így szólott: "Előbb folyik fölfelé a bágyi patak, mintsem
az én szívem tőled elfordul."
- A Bágy fölfelé? - kacagott fel Pillérné gúnyosan. - Ehhez tartsd
magadat, Gélyi János!
A többiek is nevettek. No 'iszen az kellene még, hogy az a kevés
víz is visszaforduljon... Jámbor bágyi patak még lefelé is csak
ímmel-ámmal folyik. Maholnap nekigyürkőzik a homok, s megissza az
egészet egy kortyra.
Mindenik jól mulatott a patakon és a molnárné fogadásán, csak
Gélyi János nem. Elpirult a Pillérné szavára, mélyen a szemére
húzta a kalapot, de mégsem olyan mélyen, hogy el ne láthasson alóla
a sövényig, ahol a molnárné ruhákat terítget a karóra száradni.
A napfény kiöltött nyelvecskéi végigtáncoltak a sövényen, s ahol
megnyalják a nedves vásznat, fehérebbé válik.
A Gélyi János szeme is arra vet sugarakat, s a Vér Klára arca
pirosodik tőlük.
Észreveszik... hogyne... az őrlő asszonyok az odanézést is, a
visszanézést is. Szóba rakják... hogyne... s amit nyelvük érint,
nyomban feketébb lesz.
De nini, mintha ők beszélték volna hirtelen össze azt a sötét
felhőt, egyszerre elborítja nyugat felől az egész égboltot. No
emberek, gózoniak, majornokiak, mozogni fog itt a garat estére.
Kis uzsonna táján olyan záporeső kerekedett, hogy még a barázdák
is patakká dagadtak. De 'iszen mégse bolond ember Kocsipál Gyuri,
hogy elégette Szent Mihály lovát.
Három nap, három éjjel járt a malom, megfogyott az őrölni való meg
az őrlő. Harmadnap estefelé nem maradt más, csak Gélyi János tíz
zsák búzája.
Talán szándékosan hagyta utolsónak a menyecske, hogy ő maradjon a
legtovább? De hátha csak incselkedik vele? Hátha az akácfa virága
a kacsintása... Mindenkire hullatja, de olyan magasan nyílik, hogy
nem lehet ágat szakítani róla...
Alig várta, hogy kijöjjön a szép molnárné.
- Hallod-e, Vér Klári... Magunkban maradtunk. Jól tetted, amiért
utolsónak hagytál...
- Nem én hagytalak. Öregeké az elsőség a malomban - felelte Vér
Klári sértődve, s hátat fordított Jánosnak.
A köpcös, zömök legény eléje állott, s szép nagy szemei mámoros
fényben égtek.
- Ne menj be. Azt akarom mondani, négy napja vagyok itt már szekérrel,
elfogyott a takarmányom, éhesek a lovaim. Adj egy köteg sarjút a
padlásról.
- Akár kettőt.
- Én pedig már két éve vagyok szomjas egy csókodra - suttogá, s
szemei bámészan tapadtak arra a liliomderékra, mely megtörni látszott
ettől az egy szótól. - Adj egy csókot, Klára!
- Egy felet se, Gélyi János. A te szeretőd voltam valaha, de csókot
mégsem adtam. Most másnak a felesége vagyok.
Fölszakadt a sóhajtás a Gélyi János melléből:
- Verje meg hát az Isten azt a csillogó veres hajadat, mely a
nyugalmamat megint elsöpörte.
Befutott az asszony, még az ajtót is magára zárta. Nem is jött ki
többet, csak az ablakról törülgette le egyszer belülről az őszi
könnyezést.
János ott is megpillantotta.
- Hej, majszterné asszony! Mikor lesz már lisztté az én búzám? -
kérdé fojtott gúnnyal az ablakhoz lépve.
- Nem lesz az, csak derce - vágta vissza csintalan mosollyal a
molnárné. - Vagy igaz, hisz te a zsákjaidat érted! Éppen mostan
őrlik, a fele már megvan.
Ajkaiba harapott Gélyi János, s zavartan hebegte:
- Hát a másik fele?
- Egy-két óra alatt az is meglesz, s mehetsz isten hírével.
- Hanem addig legalább eressz be magadhoz a melegre. Otthon
felejtettem a ködmönömet; fázom.
Klári megsajnálta, oly szomorú, panaszos hangon kéri. Aztán igazán
hideg lehet ott künn... hiszen ő is fázik, reszket az ablaknál,
mikor azt feleli:
- No, gyere be hát, ha szépen viseled magad...
Bement Gélyi János, és akár ki se menne többé soha. De takaros
asszony, de mindene módos, járása, nézése, szava, mosolygása. Csak
meg ne őrölnék hamar azt a búzát!
Gondolt valamit, s kiosont a molnárlegényhez. Rátalált a sötétben a
füttyéről. A gádorhoz volt támaszkodva.
- Te, Kocsipál Gyuri! Tied lesz a furulyám, ha megáll a malomkő, és
meg nem mozdul reggelig.
- Hüm! De mikor annyi vizünk van!
- Mondd az asszonynak, hogy nem elegendő, hogy gyűjteni kell, s ereszd
le a zsilipeket.
A pörgettyű meg a pitle zaja elnyelte fojtott hangját, de Kocsipál
Gyuri mégis megértette.
- Ühüm! Csakhogy akkor átcsap a gáton...
- Ne törődj te azzal, neked adom még a selyemvarratú dohányzacskómat
is.
- Szurkálóval, acélostul?
- Mindenestül.
Mikor leeresztette a zsilipeket Gyuri, megállt, várakozott. Hátha
figyelmessé teszi a molnárnét a kerék megállítása, s kijön,
megindíttatja?
Senki sem jött sokáig. Egyszerre a gyertyavilág is elaludt bent a
szobában. És a nagy némaságban csak mintha messze, nagyon messze
csikordult volna egyet egy kulcs a zárban.
Gyuri vigyorogva húzta szét nagy száját, kivicsorított apró fogai,
amint bozontos fejét megrázta, úgy néztek ki, mintha valami fehér
lepke vergődnék a fekete éjben.
Nagyon meggyűlt a víz éjjel táján a malomgátnál, s amint a két sziklás
hegyoldal között megtorlódott, megduzzadt, de mert nem áradhatott ki,
zúgva csapkodta egy darabig a gátat, majd a partokat, hanem aztán
meggondolta magát, s szép csendesen visszafordult.
A hold most bukkan ki, s végighúzza ezüstös fényes haját a bágyi patak
tükrén.
A szél fölsivít bámulatában, felülről fúj, simogatni akarta a vizet
- s íme, fölborzolta. A füzesek, a sás, a mogyorófabokrok reszketve
hajtják le fejeiket, s gúnyosan suttogják: fölfelé folyik a bágyi
patak!...
Ahogy az öreg Biziék nagy rétjéhez ért Szűcs Pali, leült egyet
pihenni a határkőre. Különös gondolatai támadtak. Nem jobb volna-e
visszafordulni?
Ha akarná, sem teheti már. Az egész világ tudja, hogy Gózonba siet,
Bede Erzsit megkérni. Látták végigmenni a falun ünneplő ruhában, a
gomblyukába tűzött piros selyemkendővel, melyet ki akar cserélni
másikkal. Azóta már találgatják odahaza, vajon lesz-e szerencséje?
Nyomasztó sejtelem nehezíti meg lábait, fejét. Hátha most is csúfság
éri? Mert már három év előtt is Erzsi körül legyeskedett, de a jómódú
Bedéné kereken kimondta: nem adja a lányát korhelynek.
Igaz, hogy azóta megjavult, józan, szorgalmas lett, s ha kedve jött
is néha kilépni a hámból, mintha erős gyeplő rántotta volna vissza
mindig: szíve volt a gyeplő. Csakhogy mióta az ősszel meghalt a
szegény Bede Anna, Erzsi megint gazdagabb lett. Rátartó lett az ő
szegénységével szemben... Ha legalább szolgálatban nem állna, akkor
talán hozzámenne, hanem így, hanem így... Ejh, mégis jobb lesz
visszafordulni!
Haragoszöld füvek, amint a reggeli szélben remegve összesúgtak, a
piros kökörcsin, mely búsan hajtotta le a fejét, a zúgó nádas, melyet
a felhő sötétre festett meg árnyékával, mind arra biztatták, hogy
forduljon vissza...
Csak egy picike lóherebokrocska a lábainál, amint a felhő alul
kibukkanó nap első sugara ráesett, nevette ezt a rossz tanácsot.
A napsugarak pajkosan szaladgáltak rajta levélről levélre, a kis
tömzsi levelek mosolyogva nyújtózkodtak ki a melegítő fénytől, s
ragyogásukban aranyos színt nyertek, de elvesztették a csillogó
harmatcsöppeket.
Szűcs Pali egy négylevelű lóherét pillantott meg köztük; lehajolt
utána... szerencse az... letépte.
Csakugyan egy a szára mind a négynek. Aztán milyen szépek, duzzadtak
a levelek, mind kifejlett, húsos, egyik sem csonka, rozsdavert, még
csak sárguló sincs köztük, a fehéres, eres foltocskák csillagoknak
csókja rajtuk...
Gondosan betette erszényébe az ezüstforintosok közé a szerencsét, s
mire újra fölvetette szemeit, már akkor teljes pompájában tündöklött
a nap, s az egész Bágy völgye mosolygott. Távol a gózoni pléhfedeles
torony mintha arany szalagokat nyújtogatna eléje, mik végighullámzanak
két falu határán...
De hiszen most már vissza nem fordul a szerencsével.
Fütyörészve folytatta útját Bodokig, ahol a kocsma mellett gózoni
fuvarosok jöttek rá szembe.
- Hova, Pali öcsém? - szólította meg Mák Gergely.
- Gózonba.
- Látom rajtad. Csak siess, otthon vannak! - mondá, és megállította
szekerét. - Valami jut eszembe, te Pali! Talán hallottad is már, hogy
hajdú leszek "Mindenszentektől" kezdve. S ha meg a te sorsod is így
fordul, kivehetnéd a kis jószágomat haszonbérbe.
- Bizony mond valamit kegyelmed... csakhogy pénz kellene ahhoz -
teszi hozzá hirtelen elkomolyodva.
- Fizeted majd a haszonból. Embernek ismerlek. Megkóstoltad a rosszat
is, s vissza nem estél. Inkább neked adom, mint másnak. Gyere át
vasárnap, megcsináljuk a kontraktust.
Pál szíve megdagadt a reménységtől. Mégsem bolondság a szerencsefű!...
Bízott már a jövőben, s nem is ment, de futott Gózon felé. Éppen delet
harangoztak, mikor Bedééknél benyitott a kapuajtón.
Bedéné kendert tilolt az udvaron, nyájasan fogadta a legény
köszöntését, s lerázta kötényéről a pozdorját, amint illik érdemes
vendég előtt.
- Kerüljünk beljebb, Pali öcsém! Éppen jókor jöttél: Erzsi főzi az
ebédet.
Csakugyan ott szorgoskodék a konyhában, amint beléptek, s nem ejtette
ugyan le a főzőkanalat zavarában, hanem annyi bizonyos, hogy elpirult.
S az is bizonyos, hogy mikor anyja bement Palival a szobába, a
macskát, amelyet csak az imént ütött meg csínyjéért, fölvette az
ölébe, megcirógatta szelíden, és egy tányér ételt adott neki.
- Ne haragudjál, kis cirmosom... neked adom a részemet. Jaj, ha
te tudnád, kiscica, ki van itt?... Gyere, hadd veregessem meg a
pofácskádat.
A macska okos ábrázatot vágott, éppen szóba lehetett volna vele
eredni, mikor Pali valahogy nesztelenül csak egyszerre előtte
termett.
- Tudod-e, Erzsi, miért jöttem? - kérdé halkan, és nyakkendője
csokrát babrálta.
- Sicc, te cudar! - kiáltá Erzsike, s minden igazi ok nélkül
elugrasztotta onnan a macskát, aztán mintha haragjával nem bírva
üldözné, maga is utána iramodék.
Ugyancsak várhatták! Nehéz volt visszacsalogatni. Elbújt a virágos
kertbe, az orgonabokrok mögé, a fehér babos kendőjét egészen letolta
égő arcára, mikor szólongatták.
Pedig éppen azt a kendőt akarta elvinni Szűcs Pali cserébe.
Nem is esett benne később nagy nehézség. Erzsi is akarta, az anyja
sem bánta, mert megjavult a legény, de meg az a Mák Gergely dolog is
kapóra jött. Pali úgy indult vissza babos kendővel gomblyukában, mint
a legboldogabb vőlegény a világon.
Örömtől volt piros az arca, meg tán a jó bortól, mert ebben sem volt
híja az ebédnek, pajkos szikrák ugráltak a szemeiben, és csintalan
ördögök táncoltak előtte: azok az örömtől, ezek meg a bortól.
Mikor a bodoki kocsmához ért, az apró ördögök mind beszaladtak előre
a kocsmaajtón.
- Eh, miért ne mennék be magam is? - gondolta Szűcs Pali. - Úgyis
csak egy ilyen nap van a napok között.
Bement, ivott. Az első iccétől még boldogabb lett, a többitől szilajjá
vált, az utoljától veszetté.
- Húzd el a nótámat, öreg Gilagó Marci!
Az ablaknál egy hamiskodó, festett arcot pillantott meg éppen kapóra:
- Gyere be, Réki Maris, régi szeretőm! Mulassunk még egyet! Neked
adom ezt a babos kendőt.
A gózoni fuvarosok megint arra mentek, de most már hazafelé, kőszénnel
megrakodva.
- Ejnye, Pali, Pali! - kiáltott be Mák Gergely szemrehányóan. - No,
te ugyan szépen mentél el Gózonba.
- Mi nekem Gózon! Bort ide még! Hogy is van a nótám? Megfizetem, itt
az ára...
Kivette az erszényét, és kiszórta, ami benne volt. Szétgurultak
a forintok, mintha a sátán szekerének kerekei volnának. Gilagó
fölszedte. A lóhere is kiesett. Réki Maris összetaposta...
Mák Gergely uram fejét csóválta, s közibe vágott a lovainak:
- No 'iszen, Szűcs Pali, jöhetsz már te hozzám kontraktust csinálni!
A hajnali hűs szél kékre marta dúlt arcát, összecsapkodta gesztenyeszín
haját, mire otthon az udvaron mámorából fölocsúdott. Ki vezette haza,
nem tudta. Zúgott a feje, forgott vele a világ még akkor is: alig
tudott a szobába menni.
Bár ne tudott volna. Már akkor ott volt az ágyon kiterítve a piros
jegykendő, amit Erzsinél hagyott tegnap délben.
Eszmélni kezdett. Hogy lehet az itt? Visszaküldték volna? Lehetetlen,
lehetetlen... mert a babos kendő még akkor is itt lenne, amit tőle
hozott! Hát a négylevelű lóhere? Jaj, csak azt ne vesztette volna el!
Nincs, semmi sincs!...
Ködös fejét gondolkozva hajtotta le egy szuszékre... Hátha nem is volt
ő Gózonban, hanem csak úgy álmodta az egészet?
A palóc nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és
rémlátomásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet. Szárnya
suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el
nem lát a szem, benépesíti a helyeket árnyakkal, borzalmas, csodálatos
dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit összegyúrja, s
azok hitté keményednek lelkében.
Én magam is dajkamesékkel szíttam be a babonát, s hiszek benne. A
tapasztalatok világossága csak megszürkítette a fekete háttért, de
nem oszlatta el, mert emlékszem még, sohasem megy ki a fejemből a
szegény Palyus.
A kocsisunk volt, s apám egyszer valami apró vétség miatt bezáratta
huszonnégy órára. Egy sötét kamra volt a börtöne, hol nyugodtan
töltötte az éjt. Katonaviselt ember nem is veheti sokba az ilyesmit!
Reggel jelenlétemben vitt neki ételt a szolgáló. Víg volt, és
fütyörészett, midőn az ajtót ismét rázártuk.
Alig múlt el azonban egy óra, amint az udvaron játszogattunk, mi,
gyerekek, egyszerre kétségbeesett, fájdalmas kiáltásokat hallottunk
a kamrából, mintha egy bölömbika bődült volna el.
- Palyus, Palyus! - kiáltám az ajtót megzörgetve. - Mi baja van?
Szóljon kend!
Semmi sem válaszolt.
Benéztem a kulcslyukon. Metsző szél vágott a szemem közé, s kénkőgőz
tódult kifelé, odabent pedig dobogott a padló, mintha két ember
viaskodnék egymással; egy-egy tompa hörgés, egy-egy elhaló szusszanás
vegyült olykor a zsivajba.
Ösztönszerű félelem fogott el. Apámért futottam, elmondtam neki, hogy
a Palyussal történik valami.
- Bolond vagy, fiam, nincs annak semmi baja. Benneteket ijesztget a
vén imposztor.
S hogy ezt mindjárt be is bizonyítsa, felnyitá a kamraajtót, s
visszaadta a Palyus szabadságát.
Az halálsápadtan, erőtlenül támolygott ki, mintha kilenc esztendeig
szagolta volna a börtön penészvirágát.
- Késő! - hörgé. - Már késő van!
- Mi van későn, te medve, te?
- Már aláírtam a kontraktust az ördögnek - lihegé, és a fogai
vacogtak.
- Bolondokat beszél kend, Palyus - szóltam én közbe. - Már hogy
írta volna kend alá, mikor írni sem tud?
- Kezem keresztvonását adtam a véremmel - mondá keserűen, s felgyűrve
durva ingeujját, egy kis léket mutatott a bal karján, melyen akkor is
domborodott egy sötétpiros vércsöpp. - Innen buggyantotta a vért a
sátán.
- Aztán mit írtál alá? - kérdé apám nevetve.
- Eladtam magamat egy rámás csizmáért meg egy piros selyemviganóért,
amit a Galandáné számára hoz az ördög a putnoki vásárról. Csak
egyetlen esztendőt engedett.
Mélyen emlékembe vésődött e jelenet, melyre vissza nem tértünk
többé, mert mindenki elfelejtette a háznál, csupán én vigyáztam az
öreg Palyust, ki napról napra komolyabb lett, vasárnaponként pontosan
eljárt a templomba, s napközben is sokszor láttam valamely asztag
mögé vonulva, levett kalappal imádkozni.
Szegény Palyus! Hiába volt az imádság, nem lett semmi foganatja!
Esztendő fordulóján, egy viharos reggel, mikor fölébredtünk, ott
himbálta a szél a kamraajtón, mert ott akasztotta föl magát a felső
pántra: nagy bagariabőr csizmáinak izmos két sarka össze-összeütődött,
mintha a bokázót csinálná a szegény Palyus.
Most aztán egyszerre mindenki visszaemlékezett az ördöggel kötött
kontraktusra, amit oly becsülettudóan beváltott. Visszaidézték minden
szavát, amit akkor mondott, különösen a Galandánéra való megjegyzését.
Ez a Galandáné már rég boszorkány hírében állt Bodokon: a község
teheneit ő rontotta meg, ha nem tejeltek; ha pedig súlyos beteg lett
valaki, az is bizonyosan a Galandáné bűbájos főztét lépte keresztül.
Ha a tisztelendő úrnak gyomorgörcse támadt, és nem tarthatta meg
az ünnepi prédikációt, vagy a határt a jég elverte, azt is mind a
Galandáné okozta.
Ez a Galandáné mosott a szegény Palyusra. Ez a szó: 'mosott', nem
jelent talán a szalonokban semmit, de a köznépnél az egy viszony.
Aki az agglegényre mos, az annak az agglegénynek mindene, az a kísérő
árnyéka; megbecsüli, ha él, megsiratja, ha meghal. Egy házasság az,
melyet nem az eskü, hanem egy csomó gúnya köt össze.
A szegény Palyust is Galandáné kísérte ki a temetőárokba.
Ez úgy ősz elején volt. Kemény, makacs tél következett. Fehér
lepedővel volt a föld borítva, mint a poéták szokták mondani, a
süvítő szélben a fák zúzmarás gallyai ropogtak, zörögtek, mint
a csontok.
Aki valamikor Bodokon járt, annak bizonyosan feltűnt az a kis fehér
ház, mely közvetlenül a temető mellett épült, s melynek összes ablakai
a temetőre néznek. Anyám építtette azt oda. Valakije volt ott, akihez
közel szeretett lenni mindig. Itt laktunk, ebben a házban, ahol oly
szomorú, olyan kísérteties volt minden.
Hát még egy-egy Luca-nap, mely úgyis a boszorkányok napja.
Elevenen emlékszem egy ilyenre, arra, mely Palyus temetése után
következett.
A juhászbojtárok hozzáfogtak a Luca-székek faragásához, a kocsisok
kereszteket pingáltak fokhagymával az istállóajtókra, a gonosz
boszorkányok hatása ellen - mi, gyerekek, pedig remegve néztük:
hogyan esteledik, mint veszik át az éjt hatalmukba a tüzes seprű
szörnyetegei.
Félelmem azonban egészen eloszlott, midőn este vendégünk érkezett:
apám nővére a kisleányával. Felbátorított az a tudat, hogy a szomszéd
szobában is aludni fog valaki. Most már a boszorkányok csak azon
keresztül jöhetnek be. Ebben a hitben aludtam el édesdeden, tovább
szőve álmomban édesanyám meséit.
Szüleim semmitől sem féltek, és én akkor úgy csodálkoztam ezen. Ők
észre sem látszottak venni Luca-napját, legalább említésbe sem jött.
Éjfél táján azonban egyszerre fölrázott mindnyájunkat a Mari néni
sikoltása a szomszéd szobából. Odarohantunk, hogy tán a kisleánykának
lett valami baja. Mari néni szétbontott hajjal ott feküdt reszketve,
félájultan, összerogyva a szoba közepén, s csupán szaggatott szavakkal
bírta felhívni figyelmünket a kívül történőre.
Valóban pokoli zűrzavar hangzott kívülről, kutyavonítás, embersikoly,
jajveszékelés s mennydörgésszerű roppanások.
Kitekintettünk az ablakon. A hold kísértetiesen világította meg
a temetőt. A hóval borított sírdombok, mint legelésző bárányok,
fehéredtek; csak kriptánk magas oszlopa piroslott.
Távolabb, a temető legszélén, hol a Palyus sírja volt, egy csodaszép
leány állt, lebontott, fekete hajjal, csillogó, fényes szemekkel, s
egy csomó óriási szelindek tépte, marta.
Márványhomloka, melyen valami démoni sötétség ült, sebből vérzett,
karjairól az ing letépve egészen, s délceg testéről is cafrangokban
lógott a ruha. A piros vér vékony vízsugár alakjában bugyogott föl
melléből.
A vért piciny tenyereivel fogta föl, s a pokolbeli szelindekeknek
szemközt fecskendezte, amitől azok üvöltve, fájdalmasan vonítva
ugrottak szét, hogy csakhamar új dühvel ismét visszaforduljanak.
S mintha ezalatt sírok nyílnának a temetőben, kutya, kutya után
támadt a fehér rögökből. Először csak fekete, apró pontok voltak,
villámgyorsan növekedők, mígnem idegreszkettető csaholással
csörtettek soha meg nem fogyó falkában a Palyus sírjához.
Atyám remegve csapta be az ablakot, s minket anyámmal, félájultan,
ágyunkhoz vonszolt.
Reggelre nagy híre ment a faluban, hogy az éjjel, Luca-éjjelén,
egy boszorkányt téptek szét kutyák alakjában az ördögök.
Minthogy mi is erősítettük a tényállást, a magisztrátus nyomban
bizottsággá alakult, hogy a helyszínén konstatálják az esetet.
Elkérezkedtem apámtól, hogy én is a nemes kupaktanáccsal mehessek.
Elöl az öregbíró őkelme ballagott, utána Bugó Istók uram poroszkált,
nagy somfabotjával döfködve az anyaföldet. Ott volt Suska Mihály is,
ki váltig bizonykodott, hogy boszorkányok nincsenek e világon, hanem
ez az egyetlen eset mégis kivétel lehet.
A Palyus sírjához értünk, és megtaláltuk a dulakodás nyomait. Olyan
volt a Palyus sírja, mint egy újdonat új, hímes szűr. (Szegény Palyus,
egész életében egy ilyen szűrre vágyott.) Csakhogy azok a virágok
vérrel voltak pingálva a fehér havon!
A végzetes hely tele volt ruhafoszlánnyal. Egy darab kék gyolcs:
ez a kendő - egy piros selyemdarab: ez a viganó (talán éppen az,
melyért Palyus a kontraktust kötötte az ördöggel), imitt-amott
egy-egy foszlány durvább házi vászonból: ez bizonyosan az ingváll.
Öregbíró uram csurgóra vágta a fején a kalapot, és így szólt
(lestük is mindnyájan a mondását):
- Már én csak amondó vagyok, hogy ilyen dolog talán még Pesten sem
esett az éjjel.
- Mégis, mit szól hozzá kegyelmed? - kérdik sürgetve a tanácsbeliek.
- Szólni szólnék én - mondja az öregbíró -, csak egy nagyon nagy
baj ne volna...
- Ugyan mi legyen az, nemzetes bíró uram?
- Az itten a baj, hogy ez a hely, ahol állunk, s ahol ez a lucifernátus
dolog esett, nagyon közel van a faluhoz; és nincs elég közel a
határszélhez; mert ha ez a hely, ahol ez a lucifernátus dolog esett,
közelebb volna a határszélhez, azt cselekednénk, hogy odaajándékoznók
a falu határát egész idáig a gózoniaknak, s akkor a gózoni bíró
őkegyelmének fájna a feje, s nem a miénk afölött, hogy mi a cselekedni
való. Így azonban nem adhatjuk oda a határt, mert nekünk semmi sem
maradna.
E mély bölcsességnek nagyot bólintott a boszorkánydeputáció, s
nyomban kiküldték a kisbírót főtisztelendő Kubcsik plébános úrért,
hogy a helyet és a ruhafoszlányokat fölszentelni ne röstelkedjék,
mégpedig iziben, mivelhogy addig keresztény ember oda sem közel
nem léphet, sem, amint a vizsgálat megkívánná, a gyanús, pokolbéli
tárgyakat kezébe nem veheti.
Mialatt a főtisztelendő úr megjött a füstölővel, s beszentelé a
kívánt helyet és tárgyakat, azalatt odagyűltek a "felső vég" összes
öregasszonyai, s azok csakhamar megállapították a tépett ingváll
gallérján levő hímzésről, hogy az senki másé, mint - dicsértessék
a Jézus Krisztus - a Galandáné asszonyomé.
- Meg kell égetni! Nyársra kell húzni a megátalkodott vén boszorkányt!
- kiálták mindenfelől, csupán én ráztam a fejemet, ki színről színre
láttam, mintha e percben is szemem előtt volna, hogy az egy gyönyörű
fiatal leány volt, akit a múlt éjjel a kutyák szétszaggattak.
- Nem ég az meg a tűzön sem! - hallatszottak a palóc asszonyok
feleselgetései.
- Majd meglássuk, hé! - mondja az öregbíró uram. - Ha Szegeden meg
bírták őket égetni, hát én is csak bírom... vagy micsoda?
S mellére ütve, nagy kevélységgel indult meg a menet élén, egyenesen
a Galandáné szurtos viskója felé.
Egész sereggé szaporodtunk, odaérve. A kerítésnél a két kisbíró,
amint azt az illedelem kívánja, hatalmas ütlegekkel szétkergeté
vala a csőcseléket, s csupán én s a hivatalbeli személyek lettünk
beeresztve. Legelöl mindenütt Kubcsik tisztelendő úr ment a
füstölővel.
A konyhába léptünk. Ott a tűzhelyen hatalmas fazekakban mindenféle
koktumok rotyogtak, pokolbeli bűzt árasztva. Befogott orral, lassan,
lábujjhegyen léptünk a szobaajtóhoz, főtisztelendő uram meghúzta az
ajtómadzagot, s a nyíláson át beereszté előbb a szent füstöt, s csak
azután bátorkodtunk be.
Ott feküdt tarka ágyán lihegve, nyöszörögve a vén banya. Fején
jégborogatás volt, utálatos ráncai nem árultak el semmit, még
kíváncsiságot sem, az állán öt darab hosszú, ősz szőrszál
meredezett, még ijesztőbb külsőt kölcsönözve e varangynak.
- Hogy van kigyelmed, édes nénémasszony? - kérdé az öregbíró
tiszteletteljes gyöngédséggel, mert bizony senki sem evett
bolondgombát, hogy egy vén boszorkányt magára haragítson.
- Bizony rosszul vagyok, édes fiam. Tele vagyok sebbel, harapással.
Nézzétek a testemet!
S ezzel feltakarta a dunyha csücskét, látni hagyva mellén a sebet
s aszott lábain az ebharapások nyomait. Kidudorodó csontok kék
mezőben - mint valami heraldikus mondaná.
- Hihihi! - röhögött föl, fogainak hajdani lakóhelyét mutatva -
egy kis dolgom volt az éjjel.
S vöröses szemeivel nagyokat sandított a tanácsbeliek felé, úgyhogy
azoknak összevacogtak a fogaik.
- Már bizonyos, ő a boszorkány! - súgá felém Buga Istók uram.
- Nem ő!... Dehogy ő! - feleltem halkan vissza. - Amellett maradok,
hogy a boszorkány egy szép lány volt. Színről színre láttam.
Csontos, bepólyázott kezét Galandáné kihúzta a dunyha alól, s
megfenyegetett vele:
- Ej, ej! Hát azt hiszi, hogy a vén Galandáné nem tud szép lenni,
ha akarja? Ej, ej, vigyázzon, hogy valahogy a vén Galandánéval ne
találkozzék, mikor a legszebb női arcot látja maga előtt...
Öregbíró uram megdöfte törvénybíró uramat, törvénybíró uram megdöfte
a kisbíró uramat, kisbíró uram pedig megdöfte tisztelendő uramat, s
szép rendben, szó nélkül, csöndesen kisompolyogtunk a szobából.
Azért lett olyan népszerű a keresztény vallás is, mert egy szép
szőke asszony van az istenek közt. Az ő szelíd, égi arca segített
meghódítani az emberiséget. S ábrándos, álmodozó embereknek, kik
hisznek benne, ő jelenik meg a legtöbbször. Kutak fenekéről jön,
a Bágy hullámaiból kel ki, vagy az erdő titokzatos homályában
mutatja meg magát azoknak, akik jók, akiket megszeretett.
Látta már a néhai Préda János is, azonképpen Szűcs Gergelyné,
nemkülönben Sánta-Nagy Mihálynak az apja, de meg azelőtt is kell,
hogy megjelent légyen az elődöknek, mert nem hiába építették a
gózoni gesztenyeerdőben a kilenc kápolnát a kálváriával.
Már ami a bágyiakat illeti, azokból csupán Gughi Pannának adatott
meg, hogy Mária megjelenik előtte, s elbeszélget vele a szent kútnál,
valahányszor búcsú van, mert ő a legjámborabb a hívek közt, s oly
szép, ájtatos hangon énekli a zsoltárokat, hogy az előéneklő Mindég
Jancsi, ki a koszorús Krisztust viszi, nem győzi mondogatni: "Ez
aztán hang, a kántoré otthon, az semmi."
De még a vén Mindég Jancsinál is nagyobb bámulója a menyecske
hangjának, meg... ki tudja... talán a két piros orcája, csípőn
ringó karcsú derekának is Csúz Gábor, éppen azért, mert olyan
kihíresztelt vallásos legény, hogy nála még Gughi Panna sem buzgóbb
búcsújáró. Mert éppen abban van valami különös, ha valaki úgy
egyszerre nagyon a szentekhez fordul. Ki sokat ácsorog a bíró
udvarán, pöre van az olyannak.
Rebesgetik... Ki is beszélte csak?... Alighanem a cséplők a Biziék
szérűjén, hogy ott náluk Csoltón, ahol tavaly szolgált, valami
Kovács Maris nevű érdemes hajadonnal járt mátkaságban, s úgy megvette
a szívét, hogy az eszét is elvette. Ezek a becsületes emberek egészen
fel vannak háborodva a magaviseletén; mikor szerencsétlenné tette,
otthagyta. Hiába üzenget neki szegény Maris, hogy megöli a szégyen,
hogy égeti fejét a párta, rá sem hederít, felé sem néz. Nem lesz ennek
így jó vége. Egyszer csak itt toppan a leány szégyenével együtt.
Vigyázzátok meg jól ezt a Csúz Gábort, van annak az apró szürke
szemeiben valami alattomosság, akárhogy is fordítja őket az ég felé.
Ha meg a Kovács Marist emlegetik előtte, kenetesen hímez-hámoz, hogy
így, hogy úgy, volt ugyan köztük valami, de a leány lutheránus, esze
ágában sincs elvenni, neki, a buzgó katolikusnak!
De 'iszen Csúz Gábor, ilyen dolgokat már nem kíván az Isten.
Tisztelet-becsület Gughi Pannának, de ez már alighanem az ő dolga,
mert vagy hülye a legény, és ő veri bele a vakbuzgóságot, vagy
viszony van köztük... hej, Panna, Gughi Panna! - már Uram bocsáss
meg, ha vétkeztem - de nem egészen tiszta dolog az ő szent élete
sem.
Igaz, hogy imádság a fekvése, ébredése, s ötféle olvasó is van a
rokolyája zsebében, a hóbortos ura meg a falu is úgy becsüli, mint
egy szentet; azt sem lehet tagadni, hogy gráciában áll a mennyeiek
előtt; ha valakinek baja van, ő a közbenjáró a boldogságos Szűznél;
de már az nagyon gyanús, hogy ami pénzt küldenek tőle az ügyes-bajos
emberek a Máriának, abból egy lyukas tallért múltkor fölismert a
kartali boltosnál Bede Erzsi; tulajdon az a pénz, melyet ő küldött
a Máriának. Meg is kérdezte Pannától, hogy od'adta-e?
- Oda bizony, húgom. A Boldogasszony megígérte, kiengeszteli az
édesanyád szívét a Szűcs Pali iránt. Átvette a tallért is, köszöni
alássan.
No, már hogy volt, hogy nem volt, senki sem tudhatja, hanem az az
egy áll, hogy maga a Szűz Mária nem vihette a tallért a kartali
zsidóhoz.
Hanem hiszen úgy félig-meddig minden kiviláglott rá egy hétre, a
gózoni őszi búcsún.
Szép, enyhe napok voltak. Sokan mentek Bágyról: Tímár Zsófi talpig
fekete gyolcsruhában, az öreg Bizi József, Böngérné, még az istentelen
Filcsik István is egész háznépestől (bizony visszájárul fordul már a
világ!), ott volt a hetyke-petyke Vér Klári (hogy nem szégyell emberek
közé jönni a gyalázatos!), meg ki győzné elszámlálni a többit: voltak
jók, rosszak vegyest, köztük mondanom sem kell Gughi Pannát és Csúz
Gábort.
Nagy sokadalom, vagy harminc processzió jött a környékről. Gózon,
Bodok, Kartal, Szilke, Tarján, Beléd, Kesziről, Csoltóról a palócok,
még talán a messze Majornokról is a katolikus rész. Ilyenkor volna
jó kivenni árendába a papoktól a perselyeket!
A bágyiak hajlott estén érkeztek, s alighogy megjárták térden a
kilenc kápolnát stációról stációra, idejük sem volt szétnézni a
mézeskalácsosok közt, hol legjobban hullámzott a népség, mindjárt
besötétedett, s ott, ahol éjjelre megtelepedtek, a nagy részét nyomban
elnyomta a buzgóság, csak kevesen hallgatták Gughi Pannát, ki csodás
dolgokat beszélt el a gózoni Szűz Máriáról.
- Hát aztán, aztán... mondjad csak tovább, édes Panna lányom! -
ösztökéli Filcsikné. - Mit mondott még a Szent Szűz?
- Mindent el kell neki beszélnem kegyelmetek felül.
- Ó, ó, ó! - hajtja a ragyás Böngér Panna éneklő hangon - de boldog
is, aki olyan istennek tetsző, mint te! Ne adjam alád ezt a nagykendőt
is, Pannus? Úgy nézem, kemény a fekhelyed, drágám. Te pedig, Csúz
Gábris, piszkáld meg egy kicsit a tüzet, hadd lássuk a galambom arcát,
mikor beszél...
Gábornak nem volt kifogása: megcsóvált egy végén zsarátnok fahasábot,
s úgy világítja meg a tömött fekete hajat s a szemvesztő két
gödröcskét, mely azon a piros arcon mintha feneketlen verem volna,
hova a nyugalma, lelke odaveszett.
- Mondjad csak, édes szívem - faggatja Filcsikné -, hogy néz ki a
Mária?
- Jaj, nehéz azt elbeszélni... Vakító fehér arc, aranyos szőke haj,
egész vállára omlik, bánatos kék szemek, hófehér jobb karján, mely
tövistől vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik...
- Az ám... a kis Jézus! Szakasztott így van lefestve az én
imádságoskönyvemben...
- Meg a bodoki templomban! - teszi hozzá Gábor, s átszellemülve
szívja magába Panna minden szavát; hogy jön, hogy távozik a Szűz,
vakító fény övezi néha, máskor meg egyszerű kartonruha van rajta.
De csak ő láthatja, ha egyedül van ott a Mária-fáknál.
- Hát ma meglátod-e? - kérdik.
- Nem tudom; álmomban szokott híni - felelte Panna, aztán Gáborhoz
hajolt, és a fülébe súgta: - De te azért csak gyere el, amikorra
mondtam!
A tűz már nem égett, csak itt-ott pislogott egy-egy szikra a pernye
alatt; az álom lecsukta lassanként a szemeket, távolabb is kialudtak
a tüzek, az egész búcsúsnép, akihez jött, az Úr ölében pihent a téres
tisztáson, mely az erdő alján elterült. Csend volt, csak a gózoni erdő
zúgott balról, s a levegőben rebbenté meg szárnyát egy-egy éji madár.
Emiatt pedig éppoly nyugodtan álmodhattak a hívők a vakító fehér
arcról az aranyos szőke hajjal... mint amilyen nyugtalanul álmodozék
ébren Csúz Gábor a gödrös, piros arcról a hollóhajjal.
A bodoki búcsúsnép, a tarjániak, belédiek, a túlsó oldalon pedig a jó
Isten tudja, miféle népek fehéredtek körös-körül. Egy alak gyakran
megmozdult közöttük, mintha errefelé kémlelne. Gábor látta, hogy ott
is hánykolódik valami nyugtalan lélek, az sem tud aludni, az is a
nagy semmit bámulja talán, mint ő. Hosszú, hosszú idő telt el, amíg
vége megkondult fent a kálvárián a harang. Látta fölkelni Pannát az
asszonyok közül, s eltűnni az éjben: várt előbb egy félórát, úgy volt
neki meghagyva, s aztán ő is ellopózkodott.
Sietve ment az erdő tövisbokrokkal szegett gyalogútján, néha megállt
a tüskéket kivenni lábaiból, s ilyenkor mintha lépteket hallana a
háta mögött. Követi tán valaki? De ugyan ki követné?
Lihegve ért a Mária-fákhoz. Panna már várta. Ott ült a kút párkányán,
fekete lebontott hajával játszadozott, s a csillagok fénye mellett
nézte magát a kút vizében.
- Sokáig maradtál! Gyere no, ülj mellém! - suttogá lágyan.
Kigyulladt a Csúz Gábor szürke szeme, oda is ült mellé, de nem merte
átkarolni.
- Miért félsz tőlem? Hajtsd a fejedet az ölembe. Te is az Úr híve
vagy, megjavítottam a lelkedet. A Szűz Mária megengedte, hogy
szeressük egymást.
- Igazán mondta? - hebegé a legény babonás áhítattal s mégis
kétkedőleg.
- Isten a tanúm rá...
E pillanatban a hold tányérja mintha a földre vágódva összetört
volna, és fényes cserepei szétesve bevilágították a selyemgyepet.
Hűs szellő suhant át az erdőn. Gyönge zörejjel váltak szét a gallyak
s hirtelen összecsapódtak... S eléjök lépett a fák közül egy mennyei
látomány, egy nő: vakító fehér arc, aranyos szőke haj egész vállára
omlik, bánatos kék szemek... hófehér jobb karján, mely tövistől
vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik...
- A Szűz Mária! - sikoltott Panna rémülten.
Gábor némán fedte el arcát kezeivel.
- Jaj nekem, Szűz Anyám! Ó, könyörülj rajtam! - verte mellét Panna
kétségbeesetten, s leborult a földre. - Bűnös vagyok. A pénzedet
loptam, nevedre hazudtam...
A szomorú arcú anya szelíden elmosolyodott.
- Semmi közöm hozzád, jó asszony! Nézz ide, Gábor, a kisfiadat
hoztam el. Ott a népek között nem akartalak megszégyeníteni.
Akadozva és szemérmesen folytatta:
- Meglestelek... utánad jöttem, s itt megtaláltalak.
Gábor megdörzsölte érdes kezével a homlokát, s félénken közeledett
a beszélő felé. A gyermek éppen most nyitotta ki szemecskéit s
mosolygott.
- Megtaláltál, Kovács Maris, de nem is veszítesz el soha többé, ha
megbocsátasz...
Maris nyájasan nyújtotta neki engesztelésül a gyermeket. Mohón
kapott utána, de csakhamar eleresztette.
- Nem, nem! Hadd nézzelek még. Olyan nagyon szép vagy vele!
Biz a szegény Gyuri odavan. Ott fekszik a bundán az eszterhaj alatt,
már félig a síré. Sápadt arcán kerek piros foltok vannak, Szent
Mihály lovának a kantárkarikái. Az ínye is, akár a rózsa.
- Rossz jel! - mondják az ápoló asszonyok, kik ilyenkor tele vannak
szóval, tanáccsal. - Itt van ni. Az apák haragja átokká nőtt meg a
gyerekeken. Szerelem lesz az oka, ha meghal... Hanem valami nagy
öröm még tán segíthetne.
Az öreg juhász is azt gondolja.
- Ide hallgass, valamit gondoltam, Gyuri... Megteszem a kedvedért.
Nem bánom, megteszem. Megalázom magam a Fekete major juhásza előtt.
Tudhattam-e, hogy olyan nagyon szereted Boriskát? Gyereknek néztelek,
észre sem vettem... nem akartam észrevenni. No, de most már ne búsulj,
nem ellenzem tovább, megkérem a kezét.
Az aszkóros legény arcán mosoly jelent meg, gyönge, bágyadt. Fejét
fölemeli, s félkönyökre dől az ócska bundán. Az is új volt valaha
és virágos...
- Még ma. Ugye, még ma, édesapám?
- Mihelyt a nyájat kihajtom az Ordasba, ott rábízom addig a bojtárra,
míg én elszaladok a Fekete majorba.
A beteg hálás szemeket vet az öregre, s elmélázva kérdi:
- Mikor kerül kend vissza, apámuram?
- Naplemente táján... valamivel előbb, mint egyébkor.
- Nehéz lesz kivárni! - sóhajtott a fiú. - Hanem egyre kérem: van a
Boriska apjának négy csengője... ösmerem a hangjukat... ha jól végezte
a dolgot, ha a leányt ideadják, kérje el a csengőket, kösse a négy
vezérürü nyakára, hogy én messziről halhassam.
- Úgy lesz, fiam.
- Attól a csengettyűszótul, érzem, meggyógyulok.
- Hallani fogod, édes fiam.
A juhász elment. Elment ahhoz a kegyetlen emberhez, akivel örökös
ellenség. De hát miért is ellenségek tulajdonképpen? Eh, bolondság,
a közös legelő az oka; két juhász legelteti egymás elől a fű javát,
ebből aztán bosszúság lesz, bosszúságból harag, haragból gyűlölség.
Délben zörgetett be a Fekete major ablakán.
- Hallod-e, öreg fickó, Marci! Én vagyok itt, a Veres major juhásza,
én, Koppantyú Demeter. Egy virágért jöttem.
- No hát gyere be, ha már itt vagy!
- Adod a lányt? Mi?
- Gyere be előbb, hadd lássam az ábrázatodat.
- Bolond vagy! Nem magamnak kérem. A fiamnak.
- Hát nem halt meg?
- Hiszen nem is beteg, csak gyenge.
- Azt mondják, szárazbetegségbe esett.
- Hazudnak - mondá Koppantyú Demeter mogorván.
- Pedig tegnap beszélte itt valaki, hogy haldoklik.
A Vörös major juhásza fölkacagott, de bizony erőltetve tette.
- Ostoba pletyka! Adod a lányt vagy nem?
- Nem adom, míg nem látom az ábrázatodat, te kevély kutya!
- Gyere te ki!
- Nem megyek. Én nem alázom meg magam.
- No hát akkor itt várlak meg.
Leült egy kőre az udvaron, hallgatta, mit suttognak az eperfa levelei,
mit döngnek a méhek, mikor azt a sárga hímet viszik a csápjaikon...
és nézte az Isten tehénkéit, amint kijönnek a rögök alul sütkérezni
a napra.
Mégiscsak szép ez a világ tavaszkor. Hogy nevet, hogy örül a
természet! Minden élet elölről kezdődik benne. Csak az az egy
sorvad.
Fölugrott indulatosan, az ablakhoz ment, s újra megzörgette:
- Hát jól van, no!... bemegyek hozzád!
Megnyomta a pitvar kilincsét, bement.
A Fekete major juhásza mereven az arcába nézett. Bizony össze-vissza
volt az karcolva barázdákkal, mintha lerajzolnák láthatónak azt a
szomorú képet odahaza. Nem volt már azon az arcon semmi kevélység,
semmi gőg, a Veres major juhásza meg volt törve.
- Hát jól van no! - mondá a Fekete major juhásza. - Odaadom a leányt.
Isten neki... legyen a tiétek. Ő is bele fog egyezni.
- Hogy tudod?
- Az ő arcát is láttam tegnap és ma. Menjünk a kertbe, nézd meg te
is, Koppantyú!
A kertbe mentek, de Boriska nem volt ott. Apja a nevét kiáltotta,
de a tájék nem adott feleletet, csak az Ipoly locsogott bele a
némaságba.
- Nyilván az Ipoly felé ment virágot szedni... Itt a nyomok a
homokban.
Arra tartottak a füzesen át. A téglaégető felől hatalmas süldőnyúl
szaladt egyenesen feléjük, s azután, mintha az útjukat szelné
keresztül, az özvegy Gálné lucernása felé vágott rézsút.
- Rossz jel! - mondá a Veres major juhásza.
- Nini, a Boris kendője! Bizonyosan elaludt a bokor tövében.
De Borcsa nem volt ott, csak a kendője; az a gallyba akadhatott
meg... Mégis különös dolog, hogy otthagyta!
Most már a parthoz értek a juhászok. Az ereszkedőnél mintha két
óriási tulipán nyílt volna ki a buja fű közül, éppen úgy piroslott
messziről valami.
Odamentek. A Boriska piros karmazsin csizmája volt...
Az atya megdöbbenve kérdé:
- Miért húzta ez le a csizmáját? Talán a lábát szorította, vagy
talán...
A vén Koppantyú Demeter kiegészítette a sötét gondolatot:
- Vagy talán nem akarta magával vinni oda... oda, ahova ment...
A Fekete major juhásza lehajtotta fejét, és nem merte megkérdezni,
hova érti. Szótlanul, megmerevedve néztek a vízbe. A pajkos Ipoly
nem törődött velük, vígan locsogott tovább... de nem fecsegett ki
semmit.
Pedig talán tudta, miért húzta le a piros rámás csizmát az a
szomorú szép leány. Mert nem volt rá semmi szüksége: az angyalok
mezítláb járnak odafönn...
- - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - -
Lábujjhegyen járnak a Veres majorban. Gyuri rosszabbul van, benn
a szobában fekszik s hallgatózik: "Jaj, a juhok jönnek!"
Hiába magyarázzák neki az öregasszonyok, hogy még nincsen este,
minduntalan ki kell nyitni az ablakot, maga lássa, hogy még teli
kézzel szórja a nap a fényét.
De lassan megy az idő! Menjenek, nézzék meg, porzik-e már az út,
érkezik-e a nyáj?
De hisz még dél sincsen.
Nem bánja már ő azt, talán nem is érti. Egyszerre nagyot csuklik,
feje erőtlenül hanyatlik a párnára, szemeit behunyja:
- Hallom a csengőket... - suttogja - hallom, hallom...
Édes mosoly pirosítja meg arcát, de csakhamar aztán kékes ónszín
váltja föl.
...A csengettyűk mind közelebb, közelebb szólnak. Már az érkező
birkák robaját is hallja. A négy selyemürü vígan ugrándozik a nyáj
előtt...
Behunyt szeme látja, még egyszer fölnyitná, de az már csak a fehérje;
még egyszer szívná a balzsamos levegőt, de az már csak hörgés.
- - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - -
Este megjött a nyáj, szomorúan csilingel az egyetlen csengő. A négy
vezérürü nyakán nincs semmi.
- Csakhogy megjöttél, öreg Koppantyú!
- Megjöttem, de nem szólnak a csengők, hogy a hangjuktól a fiam
meggyógyuljon.
- Gyere be csak! Hallotta az már a szavukat délben, s meg is gyógyult
tőle!
Regényes völgyeink, ha ti megszólaltok, ha odaálltok az emberek közé
igazságot tenni...
Az öreg Bogát-hegy, ha kilép a ködből, a földszakadékok színes kavicsai
beleavatkoznak a jó palócok dolgába. Erdők-mezők, tavak, folyamok,
nádasok zordonan beülnek a bírói székbe...
Mert úgy volt az... mindenki emlékszik. Sokszor negyven-ötven boglya
is lett a "királyné szoknyáján" (amint a Gyócsi had híres rétjét
hívják), mert olyan széles rét az a rétek között, mint amilyen széles
a királyné viganója lehet (kivált vasárnap) a többi közönséges
szoknyák között. Többet ér az az egy rét a Gyócsi család minden
jószágánál.
De hova beszélek a Gyócsi családról, mikor tudvalevő, hogy Gyócsi
Istók halála után Mudrik Mihályt állította maga mellé férjnek az
asszony, s hogy íme, most a szemét ő is behunyta, az lett volna az
igazságos: minden dűlőt, minden földet három egyenlő darabra osztani,
az ingó-bingó jószágot azonképp; a porta pedig hadd lett volna a
nyomorék Imréé, ő fizetné ki mint legöregebb és férfi két kiskorú
húgát. Gyócsi Esztert és a mostohaapjától való Mudrik Erzsit. Mert
így szokás a becsületes emberek között.
Hanem a ház, a nagy rét is Erzsié lett. Gonosz apja az osztásnál
megrövidítette, kijátszotta a Gyócsi árvákat, pedig a megboldogult,
akié a vagyon volt, nekik is úgy anyjuk, mint az Erzsikéé. Teljes
lehetetlen, hogy meg ne forduljon a sírjában!
Imre a Bogát-hegyet kapta. Éppen olyan púpos a jószága, mint a háta.
Nyomorult egy irtvány, az bizony nem hozza meg a száraz esztendőben
a vetőmagot sem. Esztert pedig odaszorította a Csipke dűlőbe; árok
hátán árok. Legelőnek se jó, még a telekkönyvbe is úgy van beírva,
hogy "hasznavehetetlen".
Minden jó lélek megbotránkozott a faluban, de a törvényes igazság
meghagyta. Jól tudott beszélni Mudrik Mihály uram annak az igazságnak
a nyelvén.
Nem is lehetett már ezen segíteni sehogy, hacsak még magához a
királyhoz egy instancia?... De az is, ki tudja, milyen ember?
A nótárius meg is komponálta, olyan érzékenyen, szépen, hogy a kő
is meghasadna tőle. De 'iszen okos ember a mi nótáriusunk, habár
nem fogant is meg sehol a magasban ez a nehéz panasz.
Vígan jött haza Mudrik, de annál szomorúbban Gyócsi Imre a városból,
ahol a tekintetes vármegye is kimondta, hogy úgy marad minden, amint
van, Imréé a Bogát, Eszteré a kavicsos ugar, a "Csipke", Erzsié a
selyemrét, a "királyné szoknyája". No, ez után a szoknya után fognak
még csak bolondulni igazán a csoltói legények...
Hiszen az is testvére neki, de csak az anyjáról, azután ez a másik
az elhagyatottabbik; szíve ehhez húzza. A maga dolgát nem bánná,
rút is, púpos is, hasznát se vehetné a vagyonnak, aztán, ha a házból
is kitudják őket maholnap, ő még beállhat valahová cselédnek, de a
szegény Eszter?... Oly kicsike, vézna; aztán istenem, hiszen csak
gyerek még.
Fölemelte öklét. "Hej, ha most itt volna, aki koldussá tett!"
Csordultig tele volt a szíve keserűséggel. Ha úgy kiönthetné, ha
úgy elpanaszolhatná valakinek, ha ezek a hegyek, folyamok és bércek
azt mind megértenék!
Haragoszöld színben mosolyogtak feléje távolról a csoltói rétek,
amint ott haladt a poros úton a Bogát alatt. A királyné szoknyájának"
mintha ránca volna, egymás fölé hajlik rajta hosszú hullámzó csíkokban
a sugár s az árnyék.
Éppen a nap nyugszik, s még a vén Bogátot is hogy megaranyozza...
Az ott rajta az ő vetése. Szép abban a hegyben az igyekezet. Elég
hitványok ugyan a kalászok, de csak mégis megnőttek. A kék búzavirágok
is éppen olyan szépen fonódnak közéjük, mint egyebütt.
Istenem, Istenem, de csak szép is ez a csoltói határ! A paradicsom is
nehezen lesz ilyen...
Igaz, hogy az övé belőle a legcsúnyább rész, ez a kopár hegyhát, de
hát mégiscsak van valamije benne. Aztán nem is olyan rossz az, ha
jobban meggondoljuk, csak jól kell művelni. És legalább a víz nem
viszi el, ha terem rajta valami.
De már az Eszter jussa, az csakugyan nem ér semmit, azt még szántani
sem érdemes.
Olyan innen az a széles nagy ugar a mezsgyén túl, mint egy
odacsapott csúf folt valami zöld ünnepi köntösön, szemet bántó,
szomorú: szakadékaival egy mindig terjedő seb az anyaföld testén.
Amint odább mellette vinné útja Imrét, megállott, megnézte még jobban.
Bizony csenevész egy tartomány! Nem terem itt meg semmi, csak az
árvaleányhaj teng a szakadékok partján. A szegény kis Eszterkéé is
épp ilyen fehéres...
De nini, milyen szép fűbokor nőtt odalenn a kavicsok közt! Milyen
buja kövér, s hogy ránevet Imrére! A "királyné szoknyáján" sem terem
ennél különb, még annak is legszebb fodra lenne. De hiszen van ennek
a földnek ereje, ha akarja. A cukorrépa is lám, hogy nekiindult a
túlsó végben... Nem kell ezt a földet mégsem lebecsmérelni.
Lement az árokba, megsimogatta a bokrot. De puha, de kedves, mint a
selyembársony! Ugyan beszélgetnek-e néha ezek a fűszálak? Hát már
miért ne beszélgetnének?...
Aztán olyan furcsa az, ha valami durva láb letapossa őket, meggyűri,
összegázolja, reggelre azért megint csak felkelnek, mintha sohasem
lett volna semmi bajuk. Mégis különös az, hogy ezek a picike, gyenge
füvek erősebbek az embereknél...
Patkós csizmái alatt megcsördültek a kavicsok, a jó, agyagos palóc
föld szép, színes kövei. Hát biz ezeket nemigen szokták gyűrűbe
foglaltatni, hanem azért mégis nagyon szépek. Az emberek a hibásak,
nem a föld. Az csak olyan jó szívvel adja ezeket is, mint az aranyat,
ezüstöt, csakhogy mi nem becsüljük meg, mert nem tudjuk kitalálni a
hasznukat.
Pedig már az is milyen nagy jóság a földtől, hogy míg odafönn a tótok
között nagy szürke kövekkel béleli meg magát, amikkel azoknak annyi
bajuk van, itt, mintha kedvezni akarna, apró, tetszetős kavicsokat
hány ki.
Imre lehajolt, és teleszedte a szűre ujját. Volt azok közt kék,
sárga, piros és aranyszínű. A szakadékban alant egy nagy fekete kőnek
látszott a csücske: amint sarkával ráhágott, lehámlott belőle egy
darab, azt is a többi mellé tette. Jó lesz a kis Eszternek otthon
játszani.
Megkönnyebbülve folytatta útját hazafelé. Egészen megbiztatta a
hegy meg az ugar. Hiszen csak rájuk kellett nézni, hogy megelégedjék
velök. Még tán jól is van az úgy, hogy Erzsié lesz a selyemrét.
Maholnap meg talál halni az apja, nem marad senkije, ő pedig csak
itt lesz azontúl is a húga mellett. Aztán Eszter arca is sokkal szebb,
kevesebb ráadással jut annak idején főkötő alá. Bizony Isten, jól van
ez így, ahogy van!
Úgy elgondolkozott, hogy észre sem vette az öreg úri vadászt, ki a
hegy felől közelgett, csak mikor már megszólította:
- Jó estét, fiam! Hova való vagy?
- Csoltóra.
- Akkor azt is tudod, kié ez a hegyhát?
Imre elmosolyodott. Egészen egyenesen mégsem veszi magára, nincs vele
mit dicsekedni.
- A Gyócsi Imréé - mondta kelletlenül.
- Úgy nézem, szántónak használja. Arra ugyan nem lehet valami nagyon
jó.
Imrét bosszantotta a lenéző hang. De bizony csak nem hagyta bántani
a Bogátot.
- Maradhatós biz az, egészen maradhatós.
- Hát az út milyen tőle a belédi üveghutáig?
- Csintalan, majd mindig csintalan...
A vadász dünnyögött erre valamit, s mert éppen a faluba értek,
elválóban kérdé:
- Hol lakik az a Gyócsi?
- Itt a mostohaapjánál. Én magam vagyok az - vallotta be pirulva.
- Akkor veled alkuszom meg.
Imre nem bírta elgondolni: mire, s álmélkodva nézte, amint az idegen
úr igazán utánajött a házba.
Mudrik otthon volt már, mert ő kocsin jött.
Gyanús szemekkel kémlelte az idegent, attól tartott, valami prókátort
hozott magával a fiú. Hanem hiszen jókor hozza már...
Erzsike a mézeskalácsaival és a fabábuival játszott. A két évvel
idősebb Eszter az asztalon könyökölt, és sóvárgó szemekkel nézte a
húga kincseit. Neki nem jutott semmi a vásárfiából.
Szép kék szemecskéi a bátyja felé fordultak panaszkodóan, reménykedve,
várakozólag.
A púpos észrevette, s a kedvetlenség felhője futott át az arcán.
Nem is hallotta, hogy az idegen mit beszél. Mudrik Mihály őkegyelme
felelget neki.
- Micsoda? A Bogát-hegyet akarja megvenni a mostohafiamtól?
Megbolondult az úr? Hallod-e, Imre, meg akarja tőled venni a
Bogátot. No, felelj hát neki.
Aztán nevetve csapta össze a tenyereit. No, ugyan pompás domínium
az! Ugyan mit adna érte az úr?
Imre maga is nagy szemeket meresztett, s zavarodottan makogá:
- Nem adom a hegyemet... dehogy adom. Hiszen úgysem venné az úr semmi
hasznát... Én pedig megszerettem, igazán megszerettem.
Eszébe jutottak a kavicsok, amik a szűre ujjában vannak. Elmosolyodott,
megörült nekik, s hamiskás hunyorítással magához intette Eszterkét.
Az tündöklő arccal szökött oda, s kezeivel összefogta a köténykéje
alsó szélét: csak belefér talán, amit Imre bácsi hozott.
Kirakta a köveket egyenként. Félénken nézte, tetszenek-e húgának.
Hogyne tetszenének.
Tapsolt örömében, vagy talán azért is, hogy az Erzsi figyelmét odavonja,
mintha azt mondaná: "Látod, mim van nekem!" Aztán ő is visszaült az
asztalhoz, eleinte húzódozva Erzsitől, messzire. Idegenül, irigykedve
méregették az egymás játékait, melyik ér többet, de mind a kettőnek
látszott a tekintetén, hogy a fagy nemsokára fölenged.
- Ejnye, fiam, ide hallgass hát... - szólt a vadász türelmetlenül.
- Nem jöttem én ide tréfálni, komoly vevő vagyok... a belédi gyáros.
- Az a gazdag ember - vágott belé élénken Mudrik Mihály -, akié az
üveghuta meg a nagy majorság?
- Éppen az üveghuta hozott ide. A Bogát földjére szükségem van az
üvegcsináláshoz. Eddig négy mérföldnyiről hozattam az anyagot, mert
nem tudtam, hogy a Bogát gyomra is viselős vele. Ma megvizsgáltattam.
Nekem az a hegy sokat ér, mert közel van. Megveszem tőled jó pénzen.
Mudrik arca olyan vörös lett, mint a skarlátposztó, de annál halványabb
az Imréé.
- Nem tudok én megválni attól a hegytől - szólt restelkedve. - Nekem
jutott, legyen az enyém.
- De ha jól megfizetném?
- Nem adom én azt még talán...
Gondolkozott, micsoda nagy dolgot mondjon:
- ...Még tán ezért az egész határért sem.
Az üveghutás elmosolyodott. - No jó, jó... látom, hogy igazi palóc
vagy... odanőttél a röghöz - akkor hát kiveszem árendába. Vagyis
csak a belsejét. Szánthatod, művelheted a tetejét, adok érte évenként
ötszáz forintot.
Most már Mudrik Mihály sápadt el az irigységtől, s Gyócsi Imre pirult
el az örömtől. Hiszen annyi pénz együtt talán nincs is a világon!
Ötszáz forint! Még a "királyné szoknyája" sem ér talán annyit.
Micsoda gazdag menyasszony lesz ebből a...
Eszterke volt az első gondolatja.
- Eszterke! No, nevess hát! Gyere ide, lelkem!
De az Eszterke nem nevetett, makrancos képet vágott. Hogy ím, az egyik
kavicsot a szájába vette, és megnyalogatta, kisült, hogy nem cukorból
van.
- Hisz ezek kövek! - sóhajtá elpityeredve. - Egye meg őket.
S durcásan vágta földhöz valamennyit.
Hát az egyik, a fekete kő éppen odagurult a hutás lábaihoz.
Fölvette, megkopogtatta az ujjával, a pápaszemén keresztül is még
egyszer megnézte.
- Ejnye, de finom fekete kőszén ez! Honnan hoztátok?
- A kishúgom földjén egy nagy darab kőből törtem. Tele van annak a
belseje ilyenekkel.
- No, fiam - mondta a hutás fölugorva -, tudod-e, hogy ti gazdag,
de nagyon-nagyon gazdag emberek vagytok?!
A lányka, aki csak most lett figyelmes az idegenre, abbahagyta a
sírást, és bámészan nézte ősz haját, hosszú fehér szakállát. Hallott
ő már valahol a mesékben ilyen kinézésű emberekről.
Imre pedig behunyta a szemeit, s nehogy fölébredjen, nem merte
kinyitni sokáig.
Pedig kinyithatta bízvást, mert szín valóság lett a dologból.
Hisz mindenki tudja, hogy történt, hogy nyitották meg a csoltói
kőszénbányát. Sőt, a magvát is kitalálták... mert nem ostoba nép
az... tud ez gondolkozni, ha akar... s van ám a vármegyénél is
nagyobb hatalom... akármit mondjon is Filcsik uram, aki istentelen
pogány ember.
Hegyek, folyók, völgyek vették itt kezükbe ezt az osztálydolgot.
A Bogát meg a "Csipke" még szelídek voltak. Mudrik Erzsi rétjét
nem bántották, a Gyócsi árvákat csak fölsegítették.
De a Bágy kegyetlen. (Ámbátor sokszor füstölög a Bogát is, hátha az
húzza le neki a felhőket?) A Bágy négy álló évig egymás után öntötte
el a réteket, s akkora nádast növesztett a "királyné szoknyáján",
hogy évről évre bízvást eheti a rozsda otthon Mudrik Mihály uram
kaszapengéjét.
Előbb a Bokros aranyszőrű nyakát csinosítja ki bent az istállóban
a gazda tengeri-haraszt pántlikával, majd a Tündér éjfekete sörényét
fonja be, azután sorba a többiét.
Megérti a négy okos állat a parádét... a csörgőket is a kantárhoz
kapcsolják... éppen mint tavaly ilyenkor, mikor a szép özvegy
molnárnét, Vér Klárát hozták a házhoz, s olyan kevélyen hányják-vetik
a nyakukat, mintha a vicispán hátaslova volna valamennyi...
De ha volnának bár magáé a nádorispányé, hogy aranyrácsból etetnék
rózsa levelével, ezüstvályúból itatnák a gózoni szent kút vizével,
mégsem lehetne olyan jó dolguk, mint a Gélyi János keze alatt.
Maga nevelése mind a négy, a szemei előtt nőttek fel ilyen
gyönyörűségnek, ő gondozta, fésülte őket éber szeretettel, megmosta
a zabot, de meg is rostálta, mielőtt od'adta volna, kiszedte a
szénából, sarjúból, ami nem jó ízű, takargatta őket télen meleg
pokróccal, nyáron megúsztatta, kiscsikó-korukban meg is csókolgatta.
Most már nem csókolja, mióta menyecske került a házhoz, mégpedig az
a bizonyos, a régi szerető, mert másé volt már egyszer, kétszer lett
édessé...
Most már nem csókolja, de azért él-hal értük most is, és nem adná
négy lovát tizenhat csoltói, bodoki ménesért.
Pedig ha van valami nagy dolog a világon, mind morzsa csak a Csoltó,
Bodok dicsőségéhez mérve. Kilenc vármegyében tudják, ötvenkettőben
mesélik a lovak szép növését, vékony lábaikat, módos csípőiket,
gyönyörű nyakukat.
Ahol egy nagy úr van, Csoltóra, Bodokra jön négyest válogatni a
parasztoktól, és bizony megesik ilyenkor... legalább az öreg Csillom
Pál megmondta egykor a belédi grófnak, mikor nősült, hogy de bizony
abból a házasságból semmi sem lesz tavaszig, mert az én kiscsikóm még
fiatal, és a Péri Jánoséra is korán volna a hám; egyebütt a világon
pedig nincs ilyen ló.
...Bezzeg van már most, elleste a tudományukat Gélyi János, s olyanná
nevelte ezt a négy csikót, hogy mikor végigröpülnek Csoltón, Bodokon,
kiszalad a falu a csodájára, s elsápadnak az emberek az irigységtől.
...Ahogy befonta a sörényüket, felrakta rájuk a szerszámot. Úgy be
volt csomózva az egyik hámistráng, hogy alig bírta kioldani. A négy
tüzes csődör nyugtalanul rakosgatta szép, karcsú lábait, s csapkodott
a farkával ide-oda.
Az istálló ajtaja ki volt nyitva, s szép pirospozsgás menyecske
jelent meg benne - de nem vette észre Gélyi Jánost: a Ráró nyaka
és a szénatartó eltakarta.
János se vette észre az asszonyt, de nemsokára hallotta suttogó
hangját odakünn... szaggatott szavakat, amelyeknek értelme is alig
volt, mire hozzá értek.
Vajon kivel beszélget?
"Mondja meg neki, a lagziba én is elmegyek, de aztán... nem tudom
még, mi lesz..."
Ez a Klári szava volt, tisztán hallotta. Aztán egy cserepes,
nyöszörgő, köhécseléstől kísért hang felelt, ki tudja, mit, nem
lehetett megérteni. Hanem a Klári suttogását ismét megértette.
"Két mályvarózsa lesz a mellemen, legyen ott... legyen a
kenderáztatóknál."
János kiejtette kezéből a Ráró kantárját, nagyot csördült a dobogón
a sok karika meg a zabla, de nem hallotta... nem azt hallgatta.
"Ha a piros rózsát ejtem ki a kezemből az útra, akkor maradjon, ha
a fehéret, akkor jöjjön."
Gélyi János alig bírta felszerszámozni a negyedik lovat, elszorult a
szíve, megzsibbadt a keze, mindent visszájárul tett. Sötét sejtelem
nehezedett a szívére. Hallotta ő már valaha ezt a szelíd hangot
ilyennek!
Eh, bolondság! A szavak is megijesszék? Aminek teste nincs, annak az
árnyékát lássa? Fekete gyanúnak fehér ágyat bontson?
Nyugodtan vezette ki a felszerszámozott lovakat megitatni. Klári
éppen akkor kísért ki a kapun egy töpörödött öregasszonyt.
- Ki volt az az ördögök nagyanyja? - kérdé a fiatal gazda
féltréfásan.
- Vőnekiné, a templomsorról.
- Mit keres nálad az a boszorkány?
- Egy kis élesztőt kért szegény.
- Hüm! Hát kenyeret dagaszt őkigyelme?... No de most már siess
felkészülni, Klári! Mindjárt indulunk.
A könnyű szekér már ki volt húzva a színből, s megkenve állt az
udvaron, egy perc alatt be volt fogva. Felültek.
János meglegyintette az ostort a négy tüzes állat fölött, s azok
prüszkölve, ziháló orrlyukkal, aprózó táncban indultak ki az udvarból.
Végigtekintett rajtuk, s amint elnézte azt a négy formás főt, mely
hol a szügybe vágódik, hol fölhajlik nagy kényesen, a rézkarikák a
szerszámon, amint csillognak, tündökölnek, a cifra sallang hogy
körülröpködi nyúlánk derekukat, és az acélpatkó, amint meg akarja
lábuk alatt gyújtani az anyaföldet, szíve megdagad örömében.
De jó is, hogy oda nem adta a négy lovat senkinek, pedig hányszor
kérték. Csak nemrég is négyezer forintot rakott össze Bodok, Csoltó,
hogy megvegyék, és agyonüssék a határon.
Hadd vesszen magva a különb fajnak!
De a lovakról egyszerre leesett a tekintete a felesége szép piros
arcára, hófehér keblére, hófehér keblén a két mályvarózsára, pirosra,
fehérre.
Megmondta... így mondta.
Kieresztette az ostort Gélyi János, röpült a négy ló, ágaskodott a
gyeplős és az ostorhegyes, a szépasszony rózsás tenyeréből ernyőt
csinált hamis szemeinek, merengve nézte a vidéket, s ő is röpült.
- Nem is hittem, János, hogy elviszel, tudom, hogy nem szívesen
teszed... mert még a rossz nyelvek nem teltek be velem, aztán meg...
Megvárta Vér Klári, hogy az ura szóljon, kérdezzen, de az is a vidéket
bámulta, a szaladó réteket, a közeledő kenderáztatókat, melyek úgy
csillogtak zöldes vizükkel, mint valami gúnyos szemek, s messzebb a
hegyszakadékokat, ezeket az öblös, nyitott koporsókat.
- Aztán meg azt gondoltam, hogy mivel a holnapi vásárra készültél, a
Csillomék lakodalmáról egyenesen oda indulsz.
Még erre sem felelt Gélyi János. Csak hadd jöjjön még közelebb az az
asszony a töviseivel.
- Ej, beh kényes lett kend! Beszélni is restell. Hogy lesz hát, hadd
hallom? Itthagysz-e azalatt, vagy magaddal viszel?
- Otthagylak - mondá kelletlenül. - Úgyis három napig tart a lagzi.
A kenderáztatóhoz értek. A dűlőúton ott mendegélt Csipke Sándor a
tulipántos szűrében, az ünneplő kalapjával, s úgy tett, mintha csak
véletlenül fordulna meg a kocsirobogásra - pedig azt még a föld is
megérzi, ha a Gélyi János négy híres lova jön.
De mit most a lovak!... A felesége arcát fürkészi. Ni, hogy csillog a
szeme, ni, hogy odanézett a nyalka legényre, epedőn, lopva, hosszan
vetette rá édes tekintetét.
...S jaj, kiesett kezéből, nincs többé mellén a fehér mályvarózsa.
Ereszté a gyeplőt ellankadó keze mindig jobban, jobban... mint a
siető szél, ha felhőket vinne, vágtatnak szilajon Gélyi paripái;
nem is paripák már, a szörnyű sebesség összegyúrja őket egy fekete
szárnnyá, amely röpül... röpül... Nem is szárny az, de a megvadult
halál!
- Irgalom, segítség! Ó, tartsd azt a gyeplőt! - sikolt fel Vér
Klári. - Itt a hegyszakadék, jaj, ott is egy örvény!...
- Verjen meg az isten; de meg is fog verni!
- Ó, tartsd azt a gyeplőt, édes uram, férjem!
Tartotta is, de csak míg kioldta rajta a bogot. Csettentett a
szájával, s egy lóriasztó szisszentést hallatott:
- Gyi Tündér! Ráró!
Aztán odahajította két kibontott gyeplőszárát a Bokros és Villám
nyaka közé...
Mikor megindultak a menyasszonyi háztól, a malomzúgóig ért a nászmenet,
olyan hosszú volt, mivelhogy híres két mágnásfamília került össze: a
néhai Csillom János Józsi fia Bodokról és a kartali Major Jánosék Anna
leánya.
Kilenc szekérben ült csupán a násznép, a tizedikben a Gilagóék
bandája. A legutolsón a tulipántos ládákat hozták meg az ágyat. A
legelső kocsin a menyasszony ült fehér koszorúval, mellette lovagolt
hóka lován a vőlegény.
Hanem mikor a bodoki köves határba értek, megbotlott a Csillom
Józsi lova: pedig nem vak, de meg lámpás is van a homlokán. Mégpedig
úgy botlott, hogy a lovas maga is lefordult róla a hóba, mert ha
alácsúszott a nyereg, hiába volt kezére csavarva a kantárszár.
Leesett; az ügyetlen állat ráhágott a dolmányára is: alig tudott
föltápászkodni, s mi tűrés-tagadás... megütötte magát a fagyos
rögökön, és elkezdett keservesen sírni.
A kis menyasszony csak nézte, nézte egy darabig, és mert mindenki
nevetett, addig-addig csucsorította a száját ő is a nevetésre, hogy
egyszer csak eltört a mécses... elpityeredett.
Józsi nem mert többé lóra ülni; menyasszonyához kívánkozott a kocsiba.
A lovat odakötötték a saraglyához. Még kevélyebben vagdosta fel kendős
fejét, míg bent a gyerekek érzékenyen ríttak, ami aztán lassanként
csendes, pihegő zokogásba ment át.
Homokos Pálné, Filcsikné és Felsővégi Kapor István - aki nagyobb
pletyka a vászonnépnél is - gúnyosan nevették ezt a dolgot.
Hát még ezek is házas emberek! Ó, hogy is lehetett két ilyen tacskót
összeadni! Az egyiknek bábu kellene még, a másiknak papirossárkány,
nem feleség... Vagy ha mégis meg akarta házasítani a gyámja, kerestek
volna neki olyan párt, akinek már megjött az esze. Ott van, teszem azt
mindjárt a szomszédban a nagyobbik Péri lány... azzal jár jól valaki.
Hiszen szép, szép a menyasszony, akár a gyönge majoránna; a legényke
is nyúlánk, jó növésű, mint a rozmaringszál, össze is illenének
valamikor, de most még - uram én Istenem! - mi lesz ezekből, ha
majd a lakodalom után hazamegy Majorné asszonyom meg Seregély uram,
a gyám, s magukra maradnak a nagy Csillom portán?
Hát bizony az lett belőlük, hogy egész nap csókolóztak, s mikor
a zajos násznép elszállingózott, még elevenebb lett a ház az ő
nevetésüktől és ajtócsapkodásaiktól.
Uzsonna táján jutott csak eszükbe, hogy még nem is ebédeltek.
- Annácska!... No, ne szaladj hát! Nem a csókod kell... Tudod-e,
hogy még ma nem ettem?
- Az ám - mondta az hüledezve -, én sem, Józsi, én sem ettem.
- Tudsz-e te főzni? - kérdé a férj aggodalmasan.
A kis Anna elgondolkozott; fehér homlokát asszonyosan ráncba szedte,
s a jobb kezét méltóságteljesen csípőjére szorítá.
- Hát hogyne tudnék! - felelt vontatottan, s lángba borult arccal
osont ki a konyhába.
Egy félóra múlva már bent volt a leves. Belemerítette Józsi a kanalat,
de az első kortynál elsápadt, felugrott.
- Megmérgeztél! - sziszegte halálra váltan.
- Ó, én szerencsétlen! Nem tudok én semmit. Jaj, minek is vettél el!
Nagy ijedelemben voltak a kicsinyek, amikor éppen benyitott özvegy
Tél Gáborné, s megízlelvén az ételt, kitalálta, hogy ez bizony
nem méreg, hanem igazi só helyett timsót vett ki a pohárszékből
a menyecske, s azzal sózta meg a kis gyámoltalan a ciberelevest.
Híre is ment, de nyomban, ennek a szégyennek a faluban, s az lett
a következése, hogy Télnét meg kellett fogadni főzőasszonynak:
negyven váltó forint, tizenkét rőf vászon és egy pár fejelés
gyertyaszentelőkor.
Meg is érte volna a summát, mert meg tudta adni a savát-borsát az
ételnek, meglátszott, hogy a főtisztelendő esperes úrnak főzött
hajadon korában - csak ne lett volna olyan nagyon kötekedő és
goromba! Alighogy megmelegedett a portán, mindjárt ő lett úr
mindenben, kifogott az együgyű fiatalokon.
Féltek tőle, mint a tűztől. Pletykának, háborúnak ő volt a szítója.
A faluban ő hordta szét a híreket, s amennyit vitt, annyit hozott.
Pedig minden híre egy-egy éles tövis volt, vagy ha nem, ő idomította
át olyan ügyesen tövissé, hogy ahova szúrt, vérig hatott.
Tűrték a gyerekek egy ideig, s lopva sompolyogtak be a házba vagy
ki a házból, nehogy szóba álljon velük, de végre a rossz bánásmód az
ő ártatlan szíveiket is csordultig töltötte meg keserűséggel Télné
iránt.
- Ha az én jó anyám itt volna! - sóhajtott fel Anna nemegyszer.
- Hát akkor ugyan mi lenne?
- Útilaput kötne a talpára. Mert az én anyám nagyon hatalmas asszony
ám, Józsi...
- Ejnye, hogy az nem jutott eddig is eszünkbe. De ha késett, nem múlt.
Meg mered-e tenni?
- Én. Már hogy én? - selypíté Anna húzódozva.
- Éppen, hogy te. Az asszonyok dolga az ilyen.
- Az asszonyoké? Jól van hát. Holnap elküldöm.
Dehogy küldte, dehogy. Sőt, mert észrevette Télné, hogy forralnak
valamit, még házsártosabb lett: ember, állat nem maradhatott nyugton
miatta. Gazdáját kamasznak nevezte, apró gazdasszonyát veréssel is
fenyegette.
- Hát mégsem kergetted el!... - szólt Józsi szemrehányóan. - Látod...
látod!...
Annácska megint sírva fakadt, odaborult a Józsi nyakába, és behunyva
szemeit szelíden suttogta:
- Ne kívánd azt tőlem, Józsi! Nem merem... nem tehetem. Te vagy a
férfi...
- Meg is mutatom! - vágott közbe Józsi kevélyen.
De bizony csak a szónál maradt ez is. Addig-addig halogatta holnapról
holnaputánra, míg egyszer csak eszébe jutott az Anna anyja.
- Eredj érte, kis pehelykém... Ő majd elküldi a cselédet.
- Hova gondolsz? Egynapi út, ebben a nagy hidegben.
- Nem lesz semmi bajod, úgy betakargatlak. Holnap itthon lesztek.
- Jó, nem bánom, de a csengőket is föltesszük a lovakra.
- Majd bizony! Én a csengőimet nem adom koptatni.
- Én pedig nem megyek a csengők nélkül - durcáskodék Anna -, inkább
maradjon hát a Télné; úgyis jó asszony az... hála Istennek, hogy itt
van.
De mi ilyenkor a harag, ha nem bárányfelhő?
Eső se lett belőle, úgy múlt el hirtelen.
Anna elutazott az anyjáért, s másnap, mint mondva volt, estefelé be
is robogott Csillomék portájára a csengős szán.
Előre ugrott le a menyecske, s beszaladt a férjéhez:
- Jaj, elhoztam!... Fussunk el messzire. Siessünk a kertbe, mert
mindjárt elkezdi.
Azazhogy már kezdte is. Még alig, hogy kikászálódott a nagy bundából,
már fenn a kocsin rágyújtott:
- Ej hó! Hol az a személy? Hadd lássam azt az áspiskígyót! Majd
mindjárt megmutatom én neki az utat innen! Hej, Télné, vén Télné!
Jöjjön csak ki!
A gyerekek összebújtak a kertben egy dértől csillogó ribiszkebokor
mögött; orcáik egymást érték, s nem a hideg csípte, de az ijedelem,
az izgatottság festette pirosra. Lélegzetük elállt, szíveik hangosan
dobogtak.
- Hallod? Jaj, hallod-e - suttogta Anna. - Istenem, Istenem, csak
szerencsésen végződnék ez a rettenetes nap!
Van is mit dicsekedniök a bodokiaknak a savanyúvizükkel! Ha megszoktuk
az édes vizet, hát isszuk az édes vizet, és nem vágyakozunk a savanyúra.
Víz, víz! Hiába állították oda a határőrző Szent Vendelint a csevice
háta mögé, több galibájuk volt már vele, mint amennyi gyönyörűségük.
Igaz, hogy jó erős víz, a verebet, fecskét, ha nem magasan röpül
fölötte, megkábítja, megfojtja, úgy, hogy az halva bukdácsol bele
a levegőbe. Sok apró madárnak lett a temetője. Mert minek jár alant,
aki magasba termett.
Az se utolsó dolog, hogy mikor csépelni mentek erre nagy rajokban a
brezinai tótok, az egyik, aki megszomjazott közülök, széles kalapjával
merített belőle, s úgy ivott egy nagy kortyot.
- Emberek! - mondá hüledezve. - Bor, vesszek meg, ha ez nem bor.
Megízlelték egymás után. Persze hogy bor, csakhogy nagyon meg van
keresztelve.
Mohón nekiestek erre, s abban a tudatban, hogy csakugyan borban
dúskálnak, becsíptek a tótok, s olyan táncolást, dalolást vittek
végbe a kút körül, hogy egész Bodok összeszaladt a csodájára.
Hanem aztán volt emiatt a kút miatt "hiba" is. Mikor azt a
határigazítási pört vitték a majornokiak ellenük, s megnyerték
a felső réteket, úgyhogy immár a kút is az ő határukba esett, a
prókátor felszámította az eddigi haszonélvezetbe a savanyúvizet
is, melynek használata huszonhét esztendő óta naponta egy váltó
forintnyi hasznot eszközölt minden bodoki ember egészségi
állapotában, minélfogva most ezen kártétel egy kerek summában
lészen visszatérítendő a majornokiaknak.
No, ha ezt így ítéli meg a tekintetes vármegye, nemcsak az egész
határ úszik utána a kútnak, de a hajszálaik sem az övék többé.
A rétet már nem sajnálták, a Szent Vendelinen is segítettek,
rávésetve, hogy: "Ezen Szent Bodok helység költségén emeltetvén,
ámbátor most kápolnástól, mindenestől a majornoki határban vagyon,
mindazonáltal a bodoki határra ügyel fel", de bezzeg a kút, vagyis
az újonnan támasztott követelés miatt nagy rémület volt a faluban.
Nem is tudom, mi lett volna a vége, ha észre nem térnek, s nem
fogadnak ők is egy ügyvédet, aki megint visszaperelte a régi
határt.
De ha elmúlt a veszedelem ez úton, volt még az ördögnek is erre
egy gyalogösvénye.
Mert tisztesség minden pártának, ha fényes, de hiába
hímeznénk-hámoznánk, ami úgy van, úgy van, a bodoki lányból
sose lehet egyéb, mint legfeljebb bodoki menyecske. Más faluból
való legény ide ugyan nem téved kérőbe, de még bodoki ember is,
ha szerét teheti, idegen helységből hoz magának asszonyt.
Olyan vékony itt a fehérnép erkölcse, mint a suhogó nád, koronája
hajló, töve mocsárba vész. S ennek is csak, váltig bizonyítom, az
a kút az oka.
Színes korsóikkal odajárnak a lányok, arra várják őket a legények.
Az a savanyú kút az oka sok édes találkozásnak, sok keserű
megbánásnak.
Cifrán kiöltözve, ropogós szoknyában, begyesen, kacéran, nyíllal a
szemükben úgy húzódnak át, mint a pávák. Az ördögé már az, aki ezt
az utat egy-két évig járja.
Ott van, hogy ne is említsem Vér Klárát, Péri Juditot, elég abból
a szelíd Gál Magda esete. Mert nem úgy volt ám az, ahogy Gálné, az
édesanyja hiszi meg beszéli... Az ilyen öregasszonynak már létra
van a szívétől az eszéhez!
Amilyen pirulós, szégyenlős, hisz gyerek még a Magda, bizony csoda
esett, hogy úgy egyszerre rákapott a kúthoz való járásra.
Akkor volt az, amikor azok a lókupecek tanyáztak a faluban, s itták
az áldomásokat a kocsmában. A leghetykébb köztük valami Sás Gyuri,
ki-kikacsingatott, kijött az ajtó elé is, némelykor pedig útban
találta a kis Magdát.
Csinos fiatalember volt. Minden esztendőben megfordult itt egyszer,
s a legjobb lovakat veszi össze. Néha tíz darabot, máskor nyolcvanat
is. S erről lehetett megtudni, csinálnak-e vagy se háborút az idén a
királyok?
Özvegy Télné mondja, hogy nagyon szemügyre vette azt az éretlen
gyereket, a Gál Magdát... Tegnapelőtt este szóbeszédbe álltak,
tegnap már meg is csipkedte. Igaz, hogy Magda ráütött a kezére,
de ma már összecsókolta - s az igaz, hogy rá sem ütött a szájára.
No de a Télné szava nem jár komolynak, kivált a Magdára nézve, mert
nem olyan nevelés, sem nem olyan fajta... anyja is becsületes asszony
annak, s pórázon tartja.
Hanem hogy annyi savanyúvíz fogy egy idő óta a háznál, az mégiscsak
gyanús volt egy kicsit. Azon a bizonyos napon is háromszor volt
Magda a kútnál. Nem volt odahaza maradása, nyugta, ami a kezeügyén
megfordult, mind visszájárul volt megtéve.
Gálné asszonyom csak úgy szikrázott a haragtól.
- Már megint azt a korsót nyaggatod? Hova szaladsz már megint?
Micsoda dolgod van neked örökösen annál a kútnál? Azt szeretném
én tudni, hé?
Lángba borult a kis Magda fehér arca. Egy szót sem tudott volna
kiejteni a világért.
- Veted le mindjárt azt az ünneplő ködmönt! Ejnye, te, erdei gyík,
hogy mered azt a selyemkendőt a nyakadba venni? Hát hétköznapra
való az tisztességes emberek gyerekinek? Hányd le, de mindjárt!
Nem vettem én azt sem az alsó végnek, sem a felső végnek. Hanem
vettem az Úr házába, vasárnapra. Az Úrnak teljék az ő szent kedve
abban a selyemkendőben...
Magda elpityeredett, s félénken, reszketve hányta le magáról a
ruhákat.
- Most pedig takarodj a szemem elől... Hanem azt mondom, össze
ne törd azt az újdonatúj fehér korsót... Uram, én Istenem, ez már
harmadik korsó húsvét óta... Mert ha te azt a korsót összetöröd,
vissza ne kerülj ide többé! De vissza ne jöjj, mert amilyen igaz,
hogy én vagyok az özvegy Gálné, olyan igaz, hogy összetöröm a
csontjaidat! Hallod-e, hej, vesd le még azt a csizmát is!
Hosszú, fekete hajából a selyempántlikát kifonta, a szép kis
csizmát is levetette. Úgy, mezítláb ment el, mint a zsellérlányok.
Gondolkozott, hogy tán el se menjen, de azért mégiscsak elindult.
Önkéntelen vitte ahhoz az átkozott kúthoz a lába, jobb, ha mondom:
szíve.
Alkonyodni kezdett. Csuri Jóska, a bakter, éppen ott guggolt a
falu végén a haranglábnál, csak azt várta már, míg a tiszteletes
uram tehenei beérnek a csordával, mert ezeknek a megérkezésüktől
függ vala az estének pontosan való elharangozása Bodokon.
- Hova igyekszel, kis Magda?
- Vízért, Jóska bácsi! Hogy van kigyelmed?
- Köszönöm, húgocskám. Hát csak úgy, hogy sehogy se legyek,
még sohasem voltam. Az a legnagyobb bajom, hogy elvesztettem a
pátrónusaimat, ezeket a lókupeceket.
- Elmennek? - rebegé Magda akadozva. Pedig érezte ő azt, hogy
elmennek.
- Amott indulnak, ni... Csak azt az egyet neheztelem tőlük, hogy
az én lovamat nem vették meg... pedig olcsón adtam volna.
- Miféle lovát? - kérdé Magda, de már tűkön állott.
- Hát az enyimet, Magdácska... A Szent Mihály-lovát, hehehe. Azt
kínáltam nekik, hihihi!
- Maga mindig bolondozik, Jóska bácsi! - kiáltá oda a lány, s a
legrövidebb kerülő úton, a Csillomék szérűskertjén át, futott ki
a rétre a "savanyú kút"-hoz.
Mikor odaért, egy lélek sem volt ott. Kivette a szép fehér korsót
a tarisznyából, a tarisznyamadzagot odakötötte a korsó fülére,
megcsörögtette előbb gyerekes kedvteléssel, aztán, mint szokás,
nagy óvatossággal lebocsátotta.
Bugyborékolt a víz, míg megtelt a korsó, de ő bizony észre sem vette,
hogy megtelt, szeme folytonosan az országúton volt; már azóta ide
kellett volna érniök a kupeceknek!
Vajon megösmeri-e Sás Gyuri az útról? Jaj, ha megösmeri! De jaj, ha
meg nem ösmeri!
Bizony megösmerte. Nem azért volt olyan kerek, hamis szeme, hogy
ezer lány közül is, messziről ne lássa meg ezt az egyet.
Az utolsó kocsin jött, megállította rögtön, s a kúthoz sietett.
Éppen jókor jött arra, hogy feladja Magda vállára a korsós tarisznyát.
Szegény Gál Magdának reszketett a keze, sehogy sem bírta megkötni
a mellén a tarisznyakantárokat. Nem is voltak jól fölszedve a hóna
alatt.
Sás Gyuri odanyúlt, megigazította. S ha már olyan közel járt a keze,
egyúttal átnyalábolta azt a gyönyörű derekát. Vétek is lett volna
elmulasztani.
- Jaj, össze ne törje a korsómat, vigyázzon! Mert akár haza se menjek
soha többé!
- Azt szeretném én csak. Bár soha nem mennél. Ne is menj, azt mondom.
Gyere velem, Magda!...
- Ne beszéljen bolondokat... mert mindjárt itt hagyom!
- Magammal viszlek, ha akarod. Megbecsüllek, szeretni foglak. A szelet
sem engedem rád fújni, s még a helyet is megfújom, ahova ültetlek.
A szenvedély hangja, mintha viharos szél volna, a Gál Magda arcát
vérvörösre marta.
- Nem... Ne beszéljen így. Ne is szomorítson... Magának már felesége
van. Mondták a többiek...
- Esküszöm, csak téged szeretlek... soha senkit még így. Elviszlek...
olyan helyre viszlek, hol senki sem tudja. Ott élünk mi ketten.
- Ne kísértsen engem! Istenem, ne hagyj el!
- Láttam, te is szeretsz, hiába tagadnád. Gyere no, ne reszkess,
ülj fel szaporán a kocsira, senki sem látja meg.
De nini... Micsoda bosszúság ilyenkor! Itt jön rájok szemben a
tehéncsorda. A Gálék Riskájának nyakán megszólalt édesen, ismerősen
a kolomp. Éppen arra, őmellettük ment el a Riska, s nagy szelíd
szemeivel olyan csodálatosan nézett Magdára, még ráncos nyakát is
megcsóválta hozzá.
- Ni, a Riska! Riska! Hazahí engem a mi Riskánk!
S a lány erőszakosan kiszakítva kezét, futott a Riska után hazafelé.
Hanem, amint vagy száz lépés után odaért a legszélső csűrhöz, túl a
veszedelmen, meg nem állhatta, hogy vissza ne tekintsen a szegény
Gyurira még egyszer... utoljára egyszer.
És amint hirtelen megfordult - Istenem, Istenem! - odaütötte a
csűrből kiálló gerendához a korsót. Jaj, talán el is tört?
Még észre sem vette, csak a Gyurit nézte, csak a Gyurit látta,
liliom két arcán a csókját érezte. Egyebet nem érzett, pedig a
víz keresztülbuggyant a tarisznyán, átszivárgott az ingvállon,
végigcsurgott a szoknyácskáin. A vékony gyolcsvászon odatapadt
szép derekához, s annak az igazi formáját, színét mutogatta...
...Gyuri még mindig ott állt mélázón a kútnál és integetett neki,
hogy jöjjön vissza.
- Ejnye, adta, adta... összetörted, fiam, a korsót - szólalt meg
egyszerre a háta mögött Csuri bácsi. - No 'iszen majd ad neked az
anyád otthon!
A derék férfiú éppen most végezte el a harangozást, s amint látta,
hogy Magda ijedten kapott a hátához, s egészen elhalványodik,
megesett a szíve rajta.
- No, semmit se félj! Én előre megyek, és kiengesztelem az anyádat,
mert ösmerem, hogy nagy sárkány őkigyelme. Maradj el egy kicsit.
Magda megállt, odatámaszkodott ahhoz a kiálló, hegyes gerendához,
melyen a korsót összetörte, s mereven, fátyolos szemekkel bámult,
talán a semmibe, talán a csevicekút felé.
Az esti szürkület lassanként leereszkedett a házakra és füvekre.
Azok legelőbb odaengedték neki a színüket, aztán az alakjukat.
Lehet, nem is látta Magda, amint az az ember a kút felől egyre
közelebb-közelebb jön feléje. Lehet, ha észreveszi, nem is várta
volna be ott, de az se lehetetlen, hogy éppen csak őt nézte, őt
várta.
A szürkület azonban mindig barnább lett. Magdát is eltakarta,
beburkolta. És nem oszlott el soha többé róla. Fedi most is. Eltűnt
nyomtalanul, híre-hamva sincsen. Senki sem látta, senki sem beszélt
vele többé...
Szegény édesanyja évek óta siratja, s epeszti magát álmatlan
éjszakákon: hogy ő volt az oka, tudhatta volna, az a szelíd,
ártatlan gyermek mennyire szívére veszi a fenyegetését. Egy hitvány
korsó miatt nem mert hazajönni, világnak bujdosik. Ki hallott már
ilyet valaha? Hej, az a korsó, az a korsó!
Az emberek nem szomorítják el még jobban, nem ellenkeznek vele.
Pedig meglehet, hogy nem is csupán a korsó tört el... és nem is az
volt a gyenge.
...No, csak kár azzal a kúttal dicsekedni a bodokiaknak. Jobb volna
bizony, ha behánynák, betaposnák földdel... Hogy alant röpültek,
sok apró madárnak lett a temetője... temetőnél rosszabb sok bodoki
lánynak.